Saját alkotásaim
Hatalmas erő a szeretet, csak sajnos sokszor alszik,
és szinte bármire képes, ha előtör a mélyből,
s érzékeli, hogy a lelkekben mi zajlik.
Sokféleképpen megmutathatja önmagát a világnak,
egyszerű cirógatástól, érintéstől, az ölelésig,
ezzel segítve szomorúnak, s vidámnak.
Hatalmas erő a szeretet és főképp Karácsony táján,
mikor jobban látszik, kinek hiányzik nagyon,
s ki látná nagy örömmel, a saját fáján.
Holdvilágos éjszakákon, amikor elhalnak a neszek,
és a várakozás izgalma beindítja a fantáziát,
nem csukódnak le a gyermeki szemek.
Élénken figyelnek a sötétben és a kis szívük dobog,
az jár a fejükben, milyen ajándékot kapnak,
s meghallják-e, ha a Jézuska kopog.
Holdvilágos éjszakákon megelevenednek a vágyak,
az álmok szebbek Karácsony közeledtével,
s a percek valahogy másképpen járnak.
Megannyi álom rejtőzködik a szívünknek mélyén,
és megannyi vágy kalandozik a lelkünkben,
reményt sugallva, a fantáziánk révén.
Megannyi álom színesíti a szürke hétköznapokat,
és teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant is,
megszépítve, az amúgy sötét pillanatokat.
Egy esős éjszakán, amikor a Hold felhők mögé kerül,
s az emberek álmatlanul vergődnek ágyaikban,
rémisztő gondolatok sokasága kerül felül.
Eme gondolatok alaposan fel tudják kavarni a lelket,
s megrémítik a szívet is, mely szeretetre vágyik,
ám a mai időkben nyugalmat nem lelhet.
Egy esős éjszakán, amikor villámok cikáznak az égen,
s a félelem uralja az elméket, hogy mi történik,
mély érzések és vágyak születnek az éjben.
Mi mindent viszünk a vállainkon, mily terheket,
mennyi reményt, hitet, szeretetet, csalódást,
miközben a sors nekünk ássa a vermeket?
Mi mindent viszünk el majd magunkkal a sírba,
mennyi titkot, vágyat, elképzelést és álmot,
a túlvilági békében, s a jólétben bízva?
A végtelen felé tartva, visszatekintenek a lelkek,
s felidézik, hogy mi minden történt velük,
amíg az éveik lent, a Földön teltek.
Milyenek voltak a napjaik és hogyan telt az idő,
mennyi tennivalójuk akadt, s mire vágytak,
remélve, egyszer szépet hoz a jövő.
Miféle gondokkal küzdöttek és miket szerettek,
miként áhítoztak a jóra, szépre, szerelemre,
s néhanap tényleg boldogok lehettek.
A szeretteik emlékét sem feledhetik el sohasem,
és örökre megőrzik a feledhetetlen perceket,
azok is bennük élnek majd, odafenn.
A végtelen felé tartva, galaxisok között szállnak,
és hamarosan egy olyan helyre fognak érni,
ahol elődeik, rájuk szeretettel várnak.
Az élet nem egy álom, nem volt az és nem is lesz,
szinte minden napunkat mások osszák be,
s így a sors, sokszor keserűvé tesz.
A legszebb éveink gyorsan elszállnak a semmibe,
s mire észbe kapnánk, már túlontúl késő,
rájövünk, nem jutottunk semmire.
Eközben elkopik a testünk és megfárad a lelkünk,
a vágyaink, a terveink elhagynak minket,
s nem sikerül önmagunkra lelnünk.
Az élet nem egy álom, sokkalta inkább rémálom,
amelyben kevés a jó, a szép és az öröm,
eltűntek, a végzetbe vivő sétányon.
Suhanó álmok járják a táncukat a csillagok között,
van mindenféle, jó, rossz, vidám, szomorú,
és ember áll, valamennyi mögött.
Emlékek, elképzelések, vágyak adják az alapjukat,
fantázia teszi színesebbé az estek sokaságát,
és éjjelente folytatják kalandjukat.
Suhanó álmok pihentetik a fáradt elméket reggelig,
ellazítják a testet, amely túl sok terhet cipel,
és ilyenkor nyugalomhoz engedik.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
