Saját alkotásaim
Vihar közeleg, s igen gyorsan.
Emlékek fátylát cibálja a szél,
felszakítva a mély sebeket is,
az érzelmek világa életre kél.
Börtönéből kiszabadulnak ők,
a titkolt, legrejtettebb vágyak,
s végre hosszú rabságuk után,
a széllel újfent táncot járnak.
Felfelé törnek a homályból,
a fény felé tartanak gyorsan,
újabb esélyt kapva, belépnek
az új remény kapuján sorban.
Születünk, növünk, s élünk,
olyan sok mindentől félünk.
Kapunk, áhítunk és várunk,
gyakran másoknak is ártunk.
Nehéz az élet, oly sok a teher,
a csalódás árnya sokszor lever.
Reméljük, hogy jó vesz körül,
a végén azonban a gonosz örül.
Ismerkedünk, szépre vágyunk,
mégis kudarcba fullad álmunk.
A kétkedés az úr, emészt a tűz,
körülleng az ármánykodó bűz.
Mindenkinek a másé kellene,
ugyancsak nehéz tenni ellene.
Nagy a kísértés, a kihívás vár,
egy kis öröm mindőnknek jár.
A közösködés nem vezet jóra,
ne hallgassunk az ostoba szóra!
Érzések lángja parázslón hevül,
a bizonytalanság tüze hevít belül.
Az osztozkodásnak helye nincs!
A tiszta érzelem igen nagy kincs.
Eljátszani megéri? Nem, soha!
El a kezekkel a másokétól tova!
Az élet útján sok a teher,
vágyak válnak semmivé,
a kudarc igen fájón lever,
valakiből lehetsz senkivé.
Álmok szállnak a légben,
veszteség érhet és bánat,
nyomod eltűnik a térben,
a lelked marad a te várad.
A szeretet sem lesz örök,
helyét átveheti a gyűlölet,
a kapcsolatok sora döcög,
könnyen elszáll a bűvölet.
A harag is édesen keserű,
s lehet értelmetlen dolog,
semmi sohasem egyszerű,
a világ nem körötted forog.
Csillogó szemek, vidám arc,
az élet egy szakadatlan harc.
Bűbájos mosoly, s érző szív,
a lélek mindennap csatát vív.
Puha kacsók, kedves szavak,
megemlítésre érdemes javak.
Túlterhelt napok, kínzó éjek,
szeretet, vágyak, igen mélyek.
A kiszolgáltatottság komoly,
az akarat béklyójában fogoly.
Szállni szeretne az új remény,
ám börtöne fala rideg, kemény.
Sóhajok szárnyalnak a szélben,
megmerülnének már a kéjben.
A változás izzó parazsa hevül,
szikrája gyönyört ébreszt belül.
Lehetnek szép szavak,
csordultig tele szívek,
ámulásra méltó javak,
s igen sokat érő címek.
Mindez nem ér semmit,
felületes látszat csupán,
gúzsba köt, de mennyit,
sokan bámulnak bután.
Belül van a valós érzés,
igaz gyöngyként ragyog,
olykor felmerül a kérdés,
vajon mégis ki vagyok?
Semmitmondó a válasz,
lehet, hogy talán senki,
nincs igazán erős támasz,
mégis tovább kell menni.
Egy igaz ölelés segíthet,
reménnyel, szeretettel teli,
belőle a szív biz meríthet,
főleg, ha a társát is megleli.
Madárcsicsergés a reggeli órán,
harmatcseppek a tündéri rózsán.
Fennen ragyog a Nap, s útra kél,
az alant elterülő látványtól elalél.
Virágok pompáznak mindenütt,
a méhek seregének a mindenük.
Ébred a Szeretet, s útjára indul,
ábránd világa rögvest letisztul.
Tudja ki érdemli meg mit adhat,
s kitől milyen válaszokat kaphat.
Őszinte szívvel beszél magáról,
szerencséjéről, gondjáról, bajáról.
Bizalmat sugároz és engedékeny,
azonban csöppet sem feledékeny.
Ki kihasználja hamar bánni fogja,
mert önnön lelkének lesz a foglya.
Ámde ki megbecsüli nagyot nyer,
ragaszkodást és mély érzéseket lel.
Az idő múlásával többre is viheti,
eggyé válhat azzal, ki Őt megöleli.
A múlt árnyai zavarognak,
az éjszakában kavarognak.
Sok a csillag fenn az égen,
útjukat róják most az éjben.
Nyitott szemek táncot járnak,
békés megnyugvásra vágynak.
Emlékek peregnek serényen,
sebeket ejtenek, de keményen.
A sötét percei nehezen múlnak,
az álmok az ébrenlétbe fúlnak.
Egyszer csak felcsillan a remény,
legyen az bármily pici és szerény.
Végre derengeni kezd a hajnal,
végez az összes gonddal-bajjal.
Feltámad a szellő, s elszáll tova,
a múltat belepi majd az idő pora.
