történések Archívum - Kiss Gyula versei

Kemény időket élünk

Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,

miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,

millióknak a szemébe szöknek könnyek.

Nem pihennek a történéseket irányító erők,

és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,

hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.

Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,

végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,

az emberiség már nem sok jónak néz elé.

Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,

a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,

s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.

Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,

és hiába húzza meg magát, hiába is remél,

a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.

Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,

és ha nem fogunk végre össze magunkért,

egy csettintésre megszűnhet az életünk.

Aki elhiszi

Aki elhiszi bármely hazug ember szavát,

és nagy áhítattal isteníti is az illetőt,

az csak egyvalakit csap be, magát.

Hiszékenysége nagy mélységekbe küldi,

olyatén szintre, honnan a kiút nehéz,

és azután nem fog jókat derülni.

Nem veszi észre, igazából ő nem számít,

és nem több, mint kihasznált senki,

azt sem érzi, hogy valami sántít.

Aki elhiszi, hogy itt érte történik bármi,

és csakis miatta válik szebbé az élet,

azt nem utálni kell, hanem szánni.

A világ valódi arcát

A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,

mivel folyamatosan álarc takarja el azt,

s eme álarcról kérdezni sem merik.

Így halad előre, a régen megtervezett úton,

kopott és szakadt ruhájában bandukol,

miközben mereng a túl sötét múlton.

Megélt már számtalan borzalmat, háborút,

néhanap rátalált egy kevéske örömre is,

s még kérdéses, hová vezet e vándorút.

A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,

nem boldog, látva a történések folyamát,

ez így volt valaha, s most is, a jelenben.

A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,

örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,

ha nem lenne az irányítói által fogoly.

Amit egyszer elszalasztottunk

Amit egyszer elszalasztottunk, az nem tér vissza,

és csak sokkal később értjük meg mindezt,

ám a szívünk mélyén még él a szikra.

A szikra, amely csupán egy cirógató szellőre vár,

s amint az megérkezik, fellángol a lelkünk,

már nem a régi, de a vágyakkal száll.

A vágyakkal, meg a reménnyel, amik erőt adnak,

erőt ahhoz, hogy újra szépeket álmodjunk,

és bátran integethessünk a Napnak.

Amit egyszer elszalasztottunk, nem éljük át újra,

talán valami hasonlót, ha szerencsénk van,

és azt is már egyfajta álarc mögé bújva.

Az arcon meglátszik

Az arcon meglátszik az élet okozta változás,

minden redő egy újabb fájdalmat takar,

és végül eljön majd ama számadás.

Az arcon meglátszik a jellem, vagy a hiánya,

minden, a múltnak, s a jelennek a hatása,

az ember sokat szenved, ám hiába.

Visszatekintve a múlt pillanataira

Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,

megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,

s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.

Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,

s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,

remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.

Meseországban nagy dolgok történnek

Meseországban nagy dolgok történnek, van ám zavar,

a szereplők és a figurák újabb szerepeket kapnak,

s a legtöbbjüknek mindez a tény igen fanyar.

Hófehérkének és Csipkerózsikának is muszáj kapálni,

a törpék nem énekelhetnek, a lovagok erőtlenek,

s a sárkányok esélye diadalt aratni parányi.

A boszorkányok lesznek a jók, s a tündérek a rosszak,

a kis Hableány nem mehet vissza a vízbe ezek után,

és minden pozitív szereplő megkapja a rosszat.

Meseországban nagy dolgok történnek, áll már a bál,

fejetlenség és félelem uralja az egykori szép világot,

mindenki a régi Meseország visszatértére vár.

Mikor az éberség alszik

Mikor az éberség alszik, furcsa dolgok történnek,

minden másnak tűnhet, sokkal hihetőbbnek,

és ekkor bizony nem csak jó történhet.

Mikor az éberség alszik, csapdába kerül az elme,

és hiába volt eddig megfontolt, s oly logikus,

rosszra fordulhat az összes szép terve.

A régmúlt percei

A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,

és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,

megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.

Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,

amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,

és melyekre az ember néha maga is rákérdez.

A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,

átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,

hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.

Ismét eltelt

Ismét eltelt egy év, nem volt jó, sem szép,

rengeteg teherrel kellett megküzdeni,

s vért izzadtak az emberek, a nép.

Számtalan korlátozás, rettegés és félelem,

új, s még újabb adók, nyomorgatás,

a sötét erők praktikája végtelen.

Agymosás, hazugságok garmada, ámítás,

kilakoltatások és az üzletek bezárása,

a senkivé válás felé való csábítás.

Kilátástalanság, bizonytalanság, s végzet,

számtalan szándékos, felesleges halál,

a becsület igen sokaknál elvérzett.

Még azonban él az élet csírája, a remény,

és soha nem szabad feladni semmit,

legyen a sors bármilyen kemény.

Szeretet nélkül azonban nem marad esély,

tiszta szív szükséges, egymás segítése,

hisz folyamatosan fennáll a veszély.

Ismét eltelt egy év, eztán nehezebb jöhet,

összefogás nélkül nincsen menekvés,

ám minden rosszat egy jó követ.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30