Saját alkotásaim
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
Az élet rideg útját nehéz járni,
sok benne a gonosz, a kemény,
valami jobbra lehet ugyan várni,
ám nem igazán nyugtat a remény.
Mindennap egy újabb küzdelem,
egy másik harc, egy újabb teher,
szakadatlan, s nem múló förtelem,
mely röpke pillanatok alatt is lever.
Szenved a lélek, s a fájdalom éget,
szomorú a gyász, nem múlik a bánat,
a sors nem akarja behúzni a féket,
az ember még vajon meddig várhat?
Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,
a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,
igazán már semmi nem nyújt vigaszt,
mikor teszi fel a halál végre a koronát?
Lesújt a Forróság újra és újra,
kitikkaszt, kiszáraszt mit tud,
nem érdekli az élővilág búja,
mindenképpen a céljához jut,
Az emberi gonosz segíti ebben,
elég régóta kísérleteznek rajta,
titkáról a fátyol fel nem lebben,
ő pedig nem az a feladom fajta.
Egy bolygót is tönkre tud tenni,
felperzselheti az élet maradékát,
nemigen kíván kegyesnek lenni,
viselje a világ gyilkos hozadékát.
Lehervasztja a mosolyt az arcról,
izzadtság áztatja át a fáradt testet,
nem mondhat le a pusztító sarcról,
hisz ő maga hitvány, aljas, feslett.
Megfékezni lassacskán lehetetlen,
s tébolyodott őrjöngése kegyetlen,
szenvedés okozásában verhetetlen,
hiszen még a halálban is veretlen.
A Szomorúság egykor vidám volt,
Napként ragyogott mosolygós arca,
minden perce a barátkozásról szólt,
a harag, veszekedés nem az Ő harca.
Segítő szándékkal fordult bárki felé,
a jó szíve sokakat vonzott magához,
sok szép dolgot képzelt a szemei elé,
ám mindez közelebb vitte a bajához.
Álmodozott, vágyak szárnyán szállt,
egyszer megsérült az érzékeny lelke,
saját csapdájának az áldozatává vált,
hallgatott, de a megoldást nem lelte.
Magába zárta bánatát és szenvedett,
a Szomorúság új remény után kutat,
dacos büszkesége nehezen engedett,
hamarosan megtalálja a helyes utat.
Izzik a forró, fülledt levegő,
kiszáradt sok rét, sok legelő.
Valamennyi élőlény szenved,
nincs biz semmihez kedved.
Árnyékban is nagy a hőség,
növényekből nem lesz bőség.
Kivéve a gyomok! Ők bírják.
Az emberek oly hiába irtják.
Izzadt, tapadt testek mindenütt,
sokaknak ez álmuk, s mindenük.
A strandon bezzeg ki lehet bírni,
hiszen ott nem kell füvet nyírni.
Meg kapálni sem a tűző napon,
na az aztán borzasztó, nagyon.
Minden kinti munka veszélyes,
a sugárzás erős, igen szeszélyes.
Néha jön egy kis enyhe szellő,
nem sok, csak ami éppen kellő.
Elhiteti, hogy minden rendben,
főt ráknál nem nézel ki szebben.
A hőség pokla kíméletlen hozzád,
kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.
Megégsz, szenvedsz s késő bánat,
a nyár emléke, még sokáig fájhat.
Fáradtan bágyadt percek,
a levegő csak úgy serceg.
Izzasztva lenyom és leöl,
akárkit pusztulásra jelöl.
Nem kímél senkit és soha,
gyilkolás után elszáll tova.
Sziréna hangja száll, hallik,
az élet rossz irányba zajlik.
Mindenki szenved, harcol,
a sors védteleneket sarcol.
A hőség kegyetlen, s álnok,
szétfoszlanak a szép álmok.
Egész életünk küzdelemmel telik,
oly kevés a jó, s kevéske az öröm,
még kevesebb a jótett és a jólét,
több a keserű és az önző közöny.
Sok a kínzó fájdalom és a bánat,
mindennapos a meg nem értés,
kegyetlen a valóságos ismerete,
az igazság kimondása biz sértés.
Kihasználtak vagyunk e világban,
kizsigerelt semmik, nullák csupán,
létünk eltűnik a semmibe gyorsan,
nyomunk sem marad magunk után.
Emlékünk még a rokonainkban él,
amíg az ő szívük is végleg elcsitul,
az idő folytatja útját a végtelenbe,
melynek háborgása örökre elsimul.
Felhők jönnek, felhők mennek,
borultság és bánat mindenütt,
az emberek összetörtek lesznek,
miközben elveszítik mindenük.
Sistereg a parázs, izzik a lélek,
kínlódva és gyötrőn járja táncát,
nyöszörögve mondja, hogy félek,
s megpróbálja letépni a láncát.
A lánc azonban igen erős, kemény,
hidegen vág bele a gyenge húsba,
vérző sebbel küzd a sok szegény,
mindennap csak a rabigáját húzva.
Könnyeik által hízik a gaz, a gyom,
melyek élősködnek ezen a világon,
növekvő súlyuk már túl sokat nyom,
mérgük ereje látszik minden virágon.
Felhők jönnek, felhők mennek,
s közben az idő száguldva halad,
szabadok a lelkek akkor lesznek,
ha láncuk véglegesen szétszakad.
Míg az ember fiatal, s élettel teli,
nem lehet akadály, mi útját állja,
legalábbis reméli és balgán hiszi,
emiatt évek múltán csalódás várja.
Rálegyint azokra, akik óva intik,
gondolataikat nyafogásnak tartja,
az idősebbek a butaságot hintik,
szentül hiszi és komolyan vallja.
Telik-múlik az idő, s döbbenet éri,
fáj a dereka, sajog a háta, a válla,
ezt bizony a sorstól nagyon kikéri,
szűnjön meg mindez, de még mára!
Ám hiába minden, a látása is romlik,
naponta kínzó betegségek veszik elő,
eddigi álomvilága cafatokra foszlik,
rájön végre, ezután nem lehet nyerő.
Reszket a két keze, eltompul az agya,
éltető emlékei szép lassan eltűnnek,
bőre foltossá válik, kiüt rajta a ragya,
egy nap a gondjai örökre megszűnnek.
