szenvedés Archívum - 15 / 16 oldal

Izzik a pokol

Izzik a pokol, perzsel a hőség,

s nem igen lesz az idén bőség.

Szenvednek is az élők nagyon,

s mit elveszíthetnek az vagyon.

Kiszárad a fű, elsorvad a mező,

s leéghet a legmagasabb fenyő.

A növények is a végüket járják,

s mind a végső napjukat várják.

A forróság nem kímél meg soha,

a reményt is száműzi majd tova.

Az élet folyama hamar kiszárad,

és a fájdalom kihozza a hibákat.

Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,

elhanyagolt és gondozatlan sírok.

Bizonytalan élet, szomorú napok,

fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.

Erőszakkal bezárt és hazug világ,

elhallgatott igazság, s néma viták.

Nyomorba taszított emberek sora,

a rossz elűzendő mindörökre tova.

Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,

igaztalan, s teljesen hamis vádak.

Az emberiség kiirtása nem mese,

nem maradhat senkinek kedvese.

Izzik a pokol, s nem kegyelmez,

minden élőt biza megfegyelmez.

Újabban megfakulnak az álmok,

mivel az élet rögös és biza álnok.

Az igazság fáj

Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,

s nem akarják elismerni a valóságot,

miközben az idő sebesen rohan.

Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,

mint elismerni a sajgó gyengeséget,

s a nem létező hamisságra várni.

Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,

s elfogadni a valóság igazi mivoltát,

elhallgattatva a biztos tényeket.

Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,

s elhessegetni az önvád maró kínját,

hisz a léleknek ez jobban fekszik.

Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,

mivel meggondolatlanul tett valamit,

oda lett a jövője, s marad a múlt.

Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,

elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,

s bárkit a szenvedés mezejére űz.

Hamvába halnak az álmok

Hamvába halnak az álmok,

reménytelenek a remények,

végtelenbe nyúlnak a bálok

és fájón sírnak a szegények.

Elhalásra ítéltek a vágyak,

s megnyomorítottá a lelkek,

az időben sóhajok szállnak,

míg szabadságra nem lelnek.

Az értelem küzdeni nem mer,

sötétben, gyáván, félve lapul,

így nyugodalmat soha nem lel,

s küzdelem nélkül marad alul.

Eközben dőzsöl a hitvány,

az alantas, a hazugok sora,

újabb kelepcéket nyitván,

ragyog az elnyomók kora.

Háttérből irányít a gonosz,

homályba burkolva a valót,

míg minden jót el nem oroz,

életben tart minden csalót.

Kelepcéje háborúhoz vezet,

ártatlanok hullanak a porba,

efelől biz kétség nem is lehet,

s elvérzenek a jó hívei sorra.

Az ég kékje homályba borul,

perzselt földön égnek a sírok,

a lét szakadék szélére szorul,

irtózatosakká válnak a kínok.

Vérben fürödve sújt le a halál,

nem kegyelmez és nem kímél,

elpusztít mindent, amit talál,

nem is mérlegel, csupán elítél.

Hamvába halnak az álmok,

ha a tűz gyorsan fel nem éled,

ez a világ oly hitvány, s álnok.

nem lesz mit a sorstól kérned.

A Béke

Fáradtan, porban poroszkál a Béke,

s hiszi, hogy útjának még nincs vége.

Egy szikla mellett védett helyet talál,

lepihen kicsit, még várhat rá a halál.

Visszagondol a múltra, a régi időkre,

a szép pillanatokra, az előre vivőkre.

Ősidők óta rója a hegyeket, völgyeket,

ismer minden bokrot, füvet, tölgyeket.

Számtalan kort túlélt és sokat látott,

állandóan a megnyugvásra vágyott.

Bármerre is bandukolt háború zajlott,

a csatazaj már kilométerekről hallott.

Néhanapján sikerült békét vinni nekik,

remélte a segítségében örömüket lelik.

Sajnos tévedett. Az érdekük más volt.

Álmuk a pénzről, s a hatalomról szólt.

A kapzsiságuk nem igen ismert határt,

látta már, hogy nehezen nyerhet csatát.

A legapróbb földért gyilkoltak rendre,

sohasem vágytak igaz szívből a csendre.

A földrészek vértől áztak, tűzben égtek,

harácsolás zajlott, sokakat széjjel téptek.

Éhínség, betegség, s járványok dúltak,

adóztak elnyomva, míg ki nem múltak.

Változtak a korok, de a gonosz maradt,

a Béke jó szándékával a semmibe haladt.

Bolond öreg remetének nézik oly sokan,

küzdelméből sajnos semmi jó nem fogan.

Kipihenve felállt, s fogott egy erős botot,

a reményre és a szeretetre keresne okot.

A szívéhez kapva, fájón sóhajtva nyúlt el,

az emberi világ igazi békére soha nem lel.

A remény szele

Kínzó forróság, gyötrelmes percek,

az ember bőre izzad, szinte serceg.

Mintha nem lenne éppen elég baja,

a gyengeségtől nem hallik a szava.

Fáradtan kimerülten teszi a dolgát,

magában sokszor átkozza a sorsát.

Oly kevés az öröm, ami olykor éri,

a végzettől a szenvedése végét kéri.

Keményen küzd, míg erejéből futja,

a helyzet nem könnyű, ezt jól tudja.

Szíve mégis bizakodással lesz tele,

mikor végre feltámad a remény szele.

Egy nap is sok

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

hogyha mindene fáj, kínok között él,

nem tud aludni, nyugalomra nem lel,

hogy még több fájdalom éri, attól fél.

Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,

s gyakran a levegőt is nehezen veszi,

végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,

a párnáját megigazítva feje alá teszi.

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

ha csekélyke reménye elpárolog tova,

egykori örömeit átélné még egyszer,

ám tudja, ez nem történik meg soha.

Az élet rideg

Az élet rideg útját nehéz járni,

sok benne a gonosz, a kemény,

valami jobbra lehet ugyan várni,

ám nem igazán nyugtat a remény.

Mindennap egy újabb küzdelem,

egy másik harc, egy újabb teher,

szakadatlan, s nem múló förtelem,

mely röpke pillanatok alatt is lever.

Szenved a lélek, s a fájdalom éget,

szomorú a gyász, nem múlik a bánat,

a sors nem akarja behúzni a féket,

az ember még vajon meddig várhat?

Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,

a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,

igazán már semmi nem nyújt vigaszt,

mikor teszi fel a halál végre a koronát?

Forróság

Lesújt a Forróság újra és újra,

kitikkaszt, kiszáraszt mit tud,

nem érdekli az élővilág búja,

mindenképpen a céljához jut,

Az emberi gonosz segíti ebben,

elég régóta kísérleteznek rajta,

titkáról a fátyol fel nem lebben,

ő pedig nem az a feladom fajta.

Egy bolygót is tönkre tud tenni,

felperzselheti az élet maradékát,

nemigen kíván kegyesnek lenni,

viselje a világ gyilkos hozadékát.

Lehervasztja a mosolyt az arcról,

izzadtság áztatja át a fáradt testet,

nem mondhat le a pusztító sarcról,

hisz ő maga hitvány, aljas, feslett.

Megfékezni lassacskán lehetetlen,

s tébolyodott őrjöngése kegyetlen,

szenvedés okozásában verhetetlen,

hiszen még a halálban is veretlen.

Szomorúság

A Szomorúság egykor vidám volt,

Napként ragyogott mosolygós arca,

minden perce a barátkozásról szólt,

a harag, veszekedés nem az Ő harca.

Segítő szándékkal fordult bárki felé,

a jó szíve sokakat vonzott magához,

sok szép dolgot képzelt a szemei elé,

ám mindez közelebb vitte a bajához.

Álmodozott, vágyak szárnyán szállt,

egyszer megsérült az érzékeny lelke,

saját csapdájának az áldozatává vált,

hallgatott, de a megoldást nem lelte.

Magába zárta bánatát és szenvedett,

a Szomorúság új remény után kutat,

dacos büszkesége nehezen engedett,

hamarosan megtalálja a helyes utat.

A hőség pokla

Izzik a forró, fülledt levegő,

kiszáradt sok rét, sok legelő.

Valamennyi élőlény szenved,

nincs biz semmihez kedved.

Árnyékban is nagy a hőség,

növényekből nem lesz bőség.

Kivéve a gyomok! Ők bírják.

Az emberek oly hiába irtják.

Izzadt, tapadt testek mindenütt,

sokaknak ez álmuk, s mindenük.

A strandon bezzeg ki lehet bírni,

hiszen ott nem kell füvet nyírni.

Meg kapálni sem a tűző napon,

na az aztán borzasztó, nagyon.

Minden kinti munka veszélyes,

a sugárzás erős, igen szeszélyes.

Néha jön egy kis enyhe szellő,

nem sok, csak ami éppen kellő.

Elhiteti, hogy minden rendben,

főt ráknál nem nézel ki szebben.

A hőség pokla kíméletlen hozzád,

kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.

Megégsz, szenvedsz s késő bánat,

a nyár emléke, még sokáig fájhat.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31