Fáradtan, porban poroszkál a Béke,
s hiszi, hogy útjának még nincs vége.
Egy szikla mellett védett helyet talál,
lepihen kicsit, még várhat rá a halál.
Visszagondol a múltra, a régi időkre,
a szép pillanatokra, az előre vivőkre.
Ősidők óta rója a hegyeket, völgyeket,
ismer minden bokrot, füvet, tölgyeket.
Számtalan kort túlélt és sokat látott,
állandóan a megnyugvásra vágyott.
Bármerre is bandukolt háború zajlott,
a csatazaj már kilométerekről hallott.
Néhanapján sikerült békét vinni nekik,
remélte a segítségében örömüket lelik.
Sajnos tévedett. Az érdekük más volt.
Álmuk a pénzről, s a hatalomról szólt.
A kapzsiságuk nem igen ismert határt,
látta már, hogy nehezen nyerhet csatát.
A legapróbb földért gyilkoltak rendre,
sohasem vágytak igaz szívből a csendre.
A földrészek vértől áztak, tűzben égtek,
harácsolás zajlott, sokakat széjjel téptek.
Éhínség, betegség, s járványok dúltak,
adóztak elnyomva, míg ki nem múltak.
Változtak a korok, de a gonosz maradt,
a Béke jó szándékával a semmibe haladt.
Bolond öreg remetének nézik oly sokan,
küzdelméből sajnos semmi jó nem fogan.
Kipihenve felállt, s fogott egy erős botot,
a reményre és a szeretetre keresne okot.
A szívéhez kapva, fájón sóhajtva nyúlt el,
az emberi világ igazi békére soha nem lel.
