Saját alkotásaim
Mit a szívünk rejt, talán végleg ott is marad,
mélyen megbújva és félénken reszketve,
a sorsunk útja bármerre is halad.
Rengeteg titok gyűlik össze, ameddig élünk,
és mind magában hordozza az álmainkat,
ügyesen eltitkolva, mit is érzünk.
Mit a szívünk rejt, folyvást perzsel legbelül,
emésztő tüze gyötör, kínoz, s elhamvaszt,
míg a lelkünk önmagával szembesül.
Mikor aludni térünk, gondokkal a vállunkon,
egy ideig még elmerengünk az életünkön,
és jobbra-balra forgunk az ágyunkon.
Mikor a szemeink leragadnak, közel az álom,
az utolsó gondolatunk szép és jó legyen,
hogy a lelkünk csodás helyre szálljon.
Mikor aludni térünk, velünk alszik a remény,
s biztat, mi rémálom volt eddig, elmúlik,
ezután az élet már nem lesz kemény.
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Amíg végleg leszáll az éj, nem maradt sok idő,
a Nap utolsó sugarainál feldereng a múlt,
s az érzések hulláma biza jó hírvivő.
A lelkek hárfáján a zűrzavar és a káosz játszik,
a szívek verik az ütemet, az ész hegedül,
s eme zenemű történelemmé válik.
Egykoron, ha eljut valakihez ez a zenei dráma,
bizonyára fel sem fogja majd, amit hall,
s nem érti meg, az élet milyen drága.
Amíg végleg leszáll az éj, addig lehet remélni,
azután minden esély a sötétség fogja lesz,
és azt senki nem szeretné megélni.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
Fiatalon még minden szebb és sokkal másabb,
könnyebbnek tűnnek a terhek, a gondok,
s a lehetőségek köre sokkal tágabb.
Az egészség még alapvetően jó, az elme hasít,
a test strapabíróbb, sokkal kevésbé fárad,
s kevesebb mindaz, ami csak taszít.
Rózsaszín útjukat róják, az álmok és a vágyak,
a remény sokkalta erősebb, mint később,
s a sóhajok is ritkábban szállnak.
Az idősek jó szándékú tanácsai nem fontosak,
mesének, hihetetlennek tűnhetnek olykor,
s félvállról lehet venni a gondokat.
Fiatalon még elképzelhetetlen a későbbi bánat,
és nevetségesnek látszanak a problémák,
ám a valóság később jól arcul vághat.
Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,
életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,
ám az ereje elvész a sok felhő között.
Újabban a homály egyre többször akadályozza,
és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,
mindig beleütközik újabb akadályokba.
A manipulált természet már nem igazi önmaga,
és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,
amit valaha kijelölt számára a földanya.
Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,
egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,
s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.
Mindenki ragaszkodik valamihez, az álmaihoz,
sok különféle dolgot gyűjt össze apránként,
s titkon mindig is hű marad a vágyaihoz.
Idővel megtelik a szekrény, megdobban a szív,
új remények veszik át a köddé váltak helyét,
és a sors megint, s újfent kalandokra hív.
Mindenki ragaszkodik valakihez, akit szerethet,
akiért megtenne bármit, ha szükséges volna,
s akiről kellemes képzelgései lehetnek.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
Varázslatos pillanatok, melyeket megőriz a szív,
melyek örökre reménnyel töltenek el,
s melyekért a lélek csatákat vív.
Csatákat vív megterhelve a nehéz napok idején,
s a számtalan próbatétel szürkeségében,
míg megpihenhet a béke szigetén.
Csatákat vív másokkal és önmagával is folyton,
mivel tudja, érzi, csakis úgy sikerülhet,
ha végre úrrá tud lenni a sorson.
Varázslatos pillanatok, amikre vágyik az ember,
s amelyekért sokszor bármit megtenne,
remélve, hogy boldog lesz egyszer.
