remény Archívum - 15 / 31 oldal

Ébred a természet

Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,

álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,

és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.

Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,

az élővilág minden tagja újból sürög-forog,

s vidám madárének hallatszik az éjben.

A remény is magához tér kábulatából a napon,

kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,

hiszen a világ várt már rá, de nagyon.

Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,

bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,

felélesztve az emberek titkos vágyait.

Varázslatos pillanatok

Varázslatos pillanatok, melyeket megőriz a szív,

melyek örökre reménnyel töltenek el,

s melyekért a lélek csatákat vív.

Csatákat vív megterhelve a nehéz napok idején,

s a számtalan próbatétel szürkeségében,

míg megpihenhet a béke szigetén.

Csatákat vív másokkal és önmagával is folyton,

mivel tudja, érzi, csakis úgy sikerülhet,

ha végre úrrá tud lenni a sorson.

Varázslatos pillanatok, amikre vágyik az ember,

s amelyekért sokszor bármit megtenne,

remélve, hogy boldog lesz egyszer.

Új rügy fakad

Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,

még gyengécske, kicsi és alig látható,

ám kifejlődve szép lesz a nyáron.

A haldokló növény eme rügyben él tovább,

neki adja át az erejét, a tapasztalatait,

és innen a szél sem viszi odább.

A reménytelenségből képződött ez a hajtás,

amely egészséges és egyre erősödik,

jót tett neki a rövid téli alvás.

Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,

megmutatja, hogy az életösztön óriási,

s míg él, a természet gondozza.

Ragyogó tavaszi napfény

Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,

és kicsábít minden élőlényt a természetbe,

beragyogva a mezőt, a fenyveseket.

A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,

a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,

s egy időre távoznak a téli árnyak.

Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,

s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,

adva az életnek egy újabb esélyt.

Magasan köröz a sas

Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,

sebes szelek borzolják a tömött tollait,

s a világot most odaföntről látja.

Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,

azok nyájként legelésznek a kék égen,

s jól elvannak egymás között.

Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,

a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,

s igen jól jöttek a csendes esők.

Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,

építik a fészküket, kitakarítják odúikat,

s ellenőrzik a saját területüket.

Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,

s megdobogtatva az összes állat szívét,

feledteti, hogy az élet kemény.

Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,

onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,

s érzi, milyen is szabadnak lenni.

Mikor a Nap ébred

Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,

kissé még álmatagon néz szét maga körül,

és egy ideig keresi az égen a helyét.

Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,

ám hamarosan teljes fényében tündököl,

s ott áll a magasban, a világ fölött.

Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,

míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,

és rákacsint, hiszen ők rokonok.

A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,

oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,

mivel őt az éjszaka nyugalma várja.

Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,

s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,

ahogy megírta ezt számtalan regény.

Év végén

Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,

sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,

s rájött, régóta nem hallatta a szavát.

Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,

a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,

s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.

Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,

fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,

és a hűtőben még finom bort is lelt.

Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,

segíteni fog az embereken, az elesetteken,

és mindent csakis egy jobb világért tesz.

Ábrándok suhannak

Ábrándok suhannak láthatatlanul a hideg széllel,

és ismét reménykedéssel töltik fel a lelkeket,

oly valóságosnak tűnnek Karácsony éjjel.

A szívek mélyén régóta lapuló izzó vágyakozás,

az eltitkolt szerelmek, s a letagadott érzések,

néha-néha kell egy kis huncut játszadozás.

Ábrándok suhannak, s velük szárnyal a fantázia,

olyan boldogítóak tudnak lenni az ölelések,

s olykor a remélt cél ott van, hajszálnyira.

Örömteli percek

Örömteli percek és szívből jövő tiszta szeretet,

a vágyak dallamát játssza a lelkek hárfája,

s felvidít minden felnőttet, gyereket.

Felpezsdíti a vért és újra szárnyalhat a remény,

újabb álmok kelnek útjukra az éjszakában,

s néhány napig a sors nem kemény.

Örömteli percek, feledhetetlen pillanatok sora,

szeretetteljes ölelések, s eltitkolt érzelmek,

önmagunkban rejlik az igazi csoda.

Az idő múlását

Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,

és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,

mindig ettől kell majd szenvedni.

Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,

s hiába a reménykedés és a tagadás,

bárki láthatja a sebészek művét.

Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,

amennyiben nem fogadnak el valakit,

azon nem segíthet semmiféle ima.

Az idő múlását megállítani biz nem lehet,

s nincs is igazán értelme, felesleges,

a sorsot kijátszani soha nem lehet.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30