Saját alkotásaim
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,
sebes szelek borzolják a tömött tollait,
s a világot most odaföntről látja.
Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,
azok nyájként legelésznek a kék égen,
s jól elvannak egymás között.
Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,
a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,
s igen jól jöttek a csendes esők.
Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,
építik a fészküket, kitakarítják odúikat,
s ellenőrzik a saját területüket.
Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,
s megdobogtatva az összes állat szívét,
feledteti, hogy az élet kemény.
Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,
onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,
s érzi, milyen is szabadnak lenni.
Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,
kissé még álmatagon néz szét maga körül,
és egy ideig keresi az égen a helyét.
Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,
ám hamarosan teljes fényében tündököl,
s ott áll a magasban, a világ fölött.
Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,
míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,
és rákacsint, hiszen ők rokonok.
A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,
oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,
mivel őt az éjszaka nyugalma várja.
Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,
s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,
ahogy megírta ezt számtalan regény.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
Ábrándok suhannak láthatatlanul a hideg széllel,
és ismét reménykedéssel töltik fel a lelkeket,
oly valóságosnak tűnnek Karácsony éjjel.
A szívek mélyén régóta lapuló izzó vágyakozás,
az eltitkolt szerelmek, s a letagadott érzések,
néha-néha kell egy kis huncut játszadozás.
Ábrándok suhannak, s velük szárnyal a fantázia,
olyan boldogítóak tudnak lenni az ölelések,
s olykor a remélt cél ott van, hajszálnyira.
Örömteli percek és szívből jövő tiszta szeretet,
a vágyak dallamát játssza a lelkek hárfája,
s felvidít minden felnőttet, gyereket.
Felpezsdíti a vért és újra szárnyalhat a remény,
újabb álmok kelnek útjukra az éjszakában,
s néhány napig a sors nem kemény.
Örömteli percek, feledhetetlen pillanatok sora,
szeretetteljes ölelések, s eltitkolt érzelmek,
önmagunkban rejlik az igazi csoda.
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Álmok élednek újra, mikor ünnep közeledik,
legalább egy kis időre visszatér a remény,
s mindenki kevesebbet kötekedik.
Felerősödik a szeretet, a rossz hátrább vonul,
hópikék szállingóznak a fagyos estéken,
s minden hely fényözönbe borul.
Álmok élednek újra és szerelmek szövődnek,
szívek dobbannak, s cirógatnak a vágyak,
így adva újabb esélyt a jövőnek.
Szív és szeretet nélkül nagyon nehéz túlélni,
rengeteget kell szenvedni eme világban,
s mindezeken nem lehet túllépni.
A lelketlen lelkűeket ez nem igazán zavarja,
ők elfogadnak minden rosszat örömmel,
s hatalmas felettük a gonosz hatalma.
Mindennap egy újabb keserv, szörnyű teher,
és egyre fokozódó nyomás, tönkretétel,
a sötétség folyvást mérget kever.
Az emberek bizonytalanok, s némán tűrnek,
harc nélkül feladják jogaikat, az életüket,
és eközben teljesen összetörnek.
Szív és szeretet nélkül nem maradhat esély,
némi reményt csak az összefogás adhat,
hiszen egyre hatalmasabb a veszély.
