remény Archívum - 11 / 31 oldal

Megéri az élet

Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,

a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,

a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?

Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,

a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,

vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?

Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,

olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,

a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?

Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,

s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,

vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?

Önnön fájdalmait

Önnön fájdalmait valamennyi ember maga érzi,

és önmaga szenved miattuk, bár leplezheti,

gyötrelmek között bizony nehéz élni.

A fájdalom elbizonytalanít, megkeseríti a lelket,

szétzúzza a figyelmet és mélabússá is tehet,

s a lélek kiutat ebből nehezen lelhet.

Más segíthet ugyan, ám a terheket nem veszi át,

nem is tehetné, hiszen neki megvan a magáé,

és szabadulást a sajátjaiból sem lát.

Önnön fájdalmait mindenki szenvedheti a sírig,

bár lehetnek időszakok, amikor kisüt a Nap,

és általa a remény, eljuthat a szívig.

A reménytelenség

A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,

elveheti az emberek életkedvét is jó időre,

s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.

A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,

megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,

s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.

A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,

kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,

és minden jó a szakadék szélére szorul.

A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,

kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,

s végül mosolyra görbülhet majd a száj.

Hiába fél az ember

Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,

s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,

akkor biz a reménye a semmibe száll.

Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,

a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,

és ami marad, az a hatalmas veszély.

Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,

s így nem menekülhet meg a végzete elől,

csupán szabad utat enged a halálnak.

Az ígéret

Az ígéret akkor jó, akkor ér valamit, ha betartják,

és nem csupán szófoszlányként használják,

hogy az embereket általa becsapják.

Olyan, mint az adott szó, amely érték volt valaha,

mely szent volt a becsületes emberek előtt,

és melyet éltetett az igazság parazsa.

Az ígéret reményt adhat a reménytelenség idején,

és egyfajta lelki támasz nyújtására is képes,

békességet hozhat, a káosz szigetén.

Rózsaszirmok hullanak alá

Rózsaszirmok hullanak alá, bekacsintott az ősz,

a Nap is mosolyog az ég varázslatos kékjében,

s a melege kellemes, nem kegyetlenül bősz.

Megjött a nyugalom évszaka, csendesedik a táj,

még virítanak a virágok, a termés kint alszik,

és a természetre, az állatokra, pihenés vár.

Rózsaszirmok hullanak alá, s a remény útra kel,

erővel feltöltődve járja a vidéket, s a várost,

és segít ott, ahol reá várakozó lelkeket lel.

Amit a szív magában őriz

Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,

mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,

s meglehet, soha nem lesz szabad.

Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,

a remények, a félelmek, a reménytelenség,

és ott szövik hálójukat az ábrándok.

Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,

feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,

s ezzel magának ássa meg a vermet.

Soha nem fogom elérni

Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,

és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,

ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.

Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,

aki egész életében dolgozott és adót fizetett,

s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.

Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,

míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,

míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.

A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,

mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,

s a valóság szempontjából veszélytelenek.

Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,

gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,

nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.

Szenvesztő érzések

Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,

ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,

s igyekszik némítani a benső én szavait.

E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,

s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,

eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.

Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,

amely így, megsebezve, továbbra is remél,

és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.

Édesden alusszák

Édesden alusszák álmukat a szeplőtelen lelkek,

álmodnak mindenféle szépről, csodákról,

s reggelente újfent kihívásokra lelnek.

Velük kel a Nap és boldogan néz szerte-széjjel,

vidáman mosolyogva játszik a felhőkkel,

tudva, a Hold is így járja az útját éjjel.

Ébredezik a Remény, s törölgeti fáradt szemeit,

igyekszik talpra állni a sok-sok alvás után,

és begyógyítani eddig szerzett sebeit.

Az Esély is ásítozik és ezalatt a tetteire gondol,

hányszor, de hányszor segített másoknak,

nem egyszer, nem kétszer, sokszor.

Édesden alusszák álmukat, kiknek igaz a lelke,

akiknek a becsülete tiszta, mint a fehér hó,

s kik nincsenek önmaguktól eltelve.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30