Saját alkotásaim
Sötét felhők gyűlnek, s készül a vihar,
a pusztítás folyamata már zajlik,
és a vég is itt lesz hamar.
Esőként zúdítják alá gyilkos terhüket,
megmérgezik a mezőt, s a rétet,
a világra öntve nedvüket.
A nedvük éget, pusztít, s mindent kiöl,
elsárgul a fű, kihalnak a virágok,
s ezek után a végzet kitör.
Sötét felhők áztatják az egész bolygót,
sajna nem állnak meg ennyinél,
nem hagynak, csak torzót.
A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,
ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,
kezükben vasvilla, s biza vigadnak,
Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.
Ki is érdemelték az elismerést tőle,
hisz végrehajtják a véres parancsát,
leigázzák a népeket, az embereket,
nehogy kiváltsák fenséges haragját.
Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,
elhallgattatják az igazat, az értelmet,
chipet, nanorobotot oltanak a testbe,
állandóan tovább növelik a félelmet.
Röghöz kötik majd a létet önmagát,
s a levegővételhez is engedély kell,
megszűnik a készpénz, a hitel az úr,
biza nyugalmat eztán senki nem lel.
Szétrombolják a szerető családokat,
s a gyermekeket kezdettől szedálják,
korlátozzák az értelmi fejlődés útját,
s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.
A magántulajdon csakis nekik járhat,
más örüljön, ha kutya, s szolga lehet
és kiket élve hagynak saját érdekből,
engedelmeskedik, mást nem is tehet.
A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,
vérben rángatózva istenítik magukat,
eme őrület addig folyhat büntetlenül,
amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.
Ébredj emberiség, addig amíg teheted,
a gonosz erők elbánnak hamar teveled!
Ellenállás nélkül folytatják a tervüket,
s régen eladták az ördögnek a lelküket.
Kapzsiságuk, kegyetlenségük határtalan,
ellenük a csendben motyogás hatástalan.
Kegyelemre senki ne számítson általuk,
hisz nekik a népek, leölésre való állatok.
Számukra mindegy milyen nemű, s korú,
ilyen ütemben mindenkire leszáll a ború.
Nem kímélnek sem időset, sem gyereket,
tetszésük szerint forgatják az időkereket.
Mérgekkel, hazug szavakkal gyilkolnak,
rengeteg olyan tudás van, amit titkolnak.
A félelmet fenntartják, s tovább növelik,
aki vitatkozni mer, azt biza megkövezik.
Jogot formálnak a bolygó összes javára,
egyre hallgatnak csak, önmaguk szavára.
Az értelmet véglegesen ki akarják irtani
és a megszólalást is meg kívánják tiltani.
Ébredj emberiség, mielőtt lemegy a Nap,
több lehetőséget, s esélyt senki nem kap!
Amikor az alkonyt a végzet sötétje váltja,
az emberi fajt többé szem soha nem látja.
Homály terjeszkedik a térben,
sunyin bejárja a világ minden
pontját.
Betekint az összes ablakon, ajtón,
összezavar, felkavar, rád hárítja
a gondját.
Hazug szemfényvesztéssel hitet,
becsap mindennel, mivel lehet,
elámít.
Tagadja a valóságot, félrevezet,
agymosottá tesz, megtéveszt,
elcsábít.
Leépíti a valós tudást, a tényeket,
félrevezet, tagadja önmaga létét,
„varázsol”.
Mivel nem is létezik bármit tehet,
mindenhol beavatkozik, elnémít,
harácsol.
Ki ellene lázad az ellensége lesz,
nem kívánatos elemként elhal,
elpusztul.
A Homály világuralomra vágyik,
bekebelezve az értelmet, a jót,
felbuzdul.
Nem ismer gátat, nem ismer határt,
lerombolja a tervébe nem illőket,
gyilkol,
Saját szervezetét belülről táplálja,
nem osztozkodik és nem enged,
titkol.
Önbizalma határtalan, tébolyult,
biz eltakarná az égről a Napot,
vakít.
Hiszi az övé valamennyi élőlény,
kit szolgaságban tart, s mélybe
taszít.
Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,
különben vége az igazi létnek
végleg.
Amennyiben a Fény feladja magát,
az összes álmának beesteledik,
tényleg.
Virágfalva lakói egykor békében éltek,
változatosan virítottak a dús rét fölött,
mindegyikük boldog volt, s nem féltek,
lágyan hajladozhattak a fűfélék között.
Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,
orgonák, íriszek és jácintok sokasága,
megnyugtatónak látták mind a világot,
valamennyinek megvolt a szobatársa.
Mindőjük örömmel élte meg a napjait,
váltakozva pompáztak népük területén,
szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,
s nem esett csorba semelyik becsületén.
Időről időre érte őket a napfény, az eső,
csodásan fejlődtek a természet ölében,
számukra ez a szabadság volt a nyerő,
s népszerűek voltak a rovarok körében.
Ellátták őket sok virágporral, nektárral,
s azok pedig segítették megporzásukat,
nem vetélkedhettek soha becsvággyal,
s Virágfalván meglelték boldogságukat.
Ám az idillnek vége szakadt egy napon,
viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,
cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,
a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.
Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,
s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,
letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,
hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.
Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,
s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,
száraikat eltörték, darabokra vagdosták,
növényi vérük folyt ősi földjük talaján.
Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,
látták, hogy kegyetlen végüket akarják,
összefogtak és immáron nem engedtek,
végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.
Beborult az ég és vihar készül,
a vihartól mindenki megrémül.
Ömleni kezd a szennynek árja,
mely az embert a lakásba zárja.
Bezárja és onnan kijönni nehéz,
s bizony félelmetes ez az egész.
Eldugulnak a legjobb csatornák,
melyek eme áradatot lehordnák.
A sötét folyam elzárja a világot
és elmossa valamennyi virágot.
Mocskot, s piszkot hagy hátra,
megváltozik a környék már ma.
Beborult az ég, s még villámlik,
a pocsolyák tükrében csillámlik.
Mire a Nap újra kisüt már késő,
a pusztítás miatt alig marad élő.
A Halál sötét terve megvalósulni látszik,
forgatókönyve kíméletlen, s gonosz,
az emberekkel könnyen játszik.
Könnyen, hiszen akadályba nem ütközik,
bármit szabadon megtehet, s hiszi,
az akaratát hű segédei tükrözik.
Segédei bábként szolgálják a gazdájukat,
kapnak érte jutalmat is igen bőven,
s ezért simán eladják hazájukat.
A népüket is gyors pusztulásba taszítják,
hisz számukra ők nem számítanak,
a családokat is szétszakítják.
Vélik, hogy őket a gazdájuk megkíméli,
s védettnek érzik becstelen létüket,
ám bűnük súlya mind elkíséri.
A Halál sötét terve megmérgezi a világot,
igyekszik örökre kiölni a reményt,
a lelkeket, s minden virágot.
Ám dölyfös önhittségében nem néz hátra,
s nem látja az apró Fényt a sötétben,
e csekélység nem hozza lázba.
A Fényt táplálja a tiszta, igaz lelkek ereje,
nemsokára beragyogja majd az eget,
s így elbukik a hitványak serege.
Senki által megválasztott gonosz kör,
a világ népeinek az elpusztítására tör.
Ámítás, irritáló, hazug reklámok sora,
az embereket nem hagyja békén soha.
Zúgó folyamként ömlik majd a méreg,
amíg övéké nem lesz az utolsó kéreg.
A Föld teljes egészére igényt tartanak,
s addig sokakat önpusztításba hajtanak.
Nem számít öreg, fiatal, szép, s beteg,
a lényeg az, pusztuljon az embersereg.
Mégpedig mielőbb, nem fognak várni,
s nagyon gyorsan eredményt kell látni.
Egymásra uszított balgák bégető nyája,
az elvakult gyűlölettől egymást bántja.
Holott, ha a csekélyke értelem győzne,
nem lenne mindenki könnyen legyőzve.
Senki által megválasztva, az a kör álma,
s ellenállás nélkül teljesülhet is a vágya.
Más lesz majd a világ, s alig marad élő,
ez a rémálom be is teljesedhet, az a félő.
A gonoszok hatalma mérhetetlen nagy,
nem ismer kíméletet, kegyelmet,
s maga után csak halált hagy.
Számokban ki nem fejezhető a pénzük,
s telhetetlenségük oly határtalan,
bár örökké tagadják a létük.
Csalárd ármány formájában uralkodnak,
megosztják a Föld összes népét,
ám minddel fukarkodnak.
Álmuk, eme világ fölötti totális uralom,
amelyhez nem kell annyi szolga,
s melyben övék a hatalom.
Céljukért bevetnek mindenféle fegyvert,
a butítástól kezdve, a biológiaig,
ha kell lecsapolnák a tengert.
A gonoszok hatalma behálózza a világot,
felégeti a múltat, a jelent, s a jövőt,
elpusztítja a legapróbb virágot.
Ellenük hiábavalónak tűnik a küzdelem,
reménytelennek az élet védelme,
de az élet ösztöne végtelen.
Parázslik még a mélyben az igazak tüze,
s ha a sok parázs álmából ébred.
fellángol az igazság dühe.
Fáradtan, porban poroszkál a Béke,
s hiszi, hogy útjának még nincs vége.
Egy szikla mellett védett helyet talál,
lepihen kicsit, még várhat rá a halál.
Visszagondol a múltra, a régi időkre,
a szép pillanatokra, az előre vivőkre.
Ősidők óta rója a hegyeket, völgyeket,
ismer minden bokrot, füvet, tölgyeket.
Számtalan kort túlélt és sokat látott,
állandóan a megnyugvásra vágyott.
Bármerre is bandukolt háború zajlott,
a csatazaj már kilométerekről hallott.
Néhanapján sikerült békét vinni nekik,
remélte a segítségében örömüket lelik.
Sajnos tévedett. Az érdekük más volt.
Álmuk a pénzről, s a hatalomról szólt.
A kapzsiságuk nem igen ismert határt,
látta már, hogy nehezen nyerhet csatát.
A legapróbb földért gyilkoltak rendre,
sohasem vágytak igaz szívből a csendre.
A földrészek vértől áztak, tűzben égtek,
harácsolás zajlott, sokakat széjjel téptek.
Éhínség, betegség, s járványok dúltak,
adóztak elnyomva, míg ki nem múltak.
Változtak a korok, de a gonosz maradt,
a Béke jó szándékával a semmibe haladt.
Bolond öreg remetének nézik oly sokan,
küzdelméből sajnos semmi jó nem fogan.
Kipihenve felállt, s fogott egy erős botot,
a reményre és a szeretetre keresne okot.
A szívéhez kapva, fájón sóhajtva nyúlt el,
az emberi világ igazi békére soha nem lel.
