Saját alkotásaim
Leereszkedőben a köd ismét, befolyásolja a látást,
szürke homályt bocsájt az élővilágra újfent,
s lassan alig lehet meglátni a lámpást.
A lámpás pislogó fénye egyre gyengébben világít,
valaha a reményt jelképezte a sötétség idején,
ám újabban egyre kevesebbeket irányít.
Leereszkedőben a köd, s a homály gyorsan terjed,
nagyon beszűkíti a látóteret, nehezíti a légzést,
és számtalan sötét titkot, jó időre elfed.
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Mint vízcseppeken a szivárvány, olyan az élet,
egyik pillanatban még ragyog, tündököl,
s a következőben eltűnik végleg.
Amíg tündököl, legyőzhetetlennek érzi magát,
a Nap mosolya cirógatja, a szellő hűsíti,
s minden percben hallatja a szavát.
Mikor fordul a kocka, s az éjjel árnya közeleg,
hűvösebbre, zordabbra fordul eme világ,
és a fényhez nem engedi közelebb.
Mint vízcseppeken a szivárvány, színes varázs,
s bár röpke illúziónak hat, mégis azt súgja,
újra fellángol a szívekben a parázs.
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Légbe szálló sóhajok kavarognak a széllel,
megannyi álmot és vágyat hordoznak,
s végül egyesülnek a fénnyel.
A fény útján haladnak a végtelen felé tova,
ahol már nincsenek akadályok előttük,
s ahonnan nincs visszaút, soha.
Légbe szálló sóhajok hangjait hordja a szél,
e hangokat csak érzékeny lélek hallja,
s amíg hallja, érzi, hogy még él.
