Saját alkotásaim
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
Légbe szálló sóhajok kavarognak a széllel,
megannyi álmot és vágyat hordoznak,
s végül egyesülnek a fénnyel.
A fény útján haladnak a végtelen felé tova,
ahol már nincsenek akadályok előttük,
s ahonnan nincs visszaút, soha.
Légbe szálló sóhajok hangjait hordja a szél,
e hangokat csak érzékeny lélek hallja,
s amíg hallja, érzi, hogy még él.
Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,
életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,
ám az ereje elvész a sok felhő között.
Újabban a homály egyre többször akadályozza,
és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,
mindig beleütközik újabb akadályokba.
A manipulált természet már nem igazi önmaga,
és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,
amit valaha kijelölt számára a földanya.
Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,
egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,
s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.
A sötétség nem pihen, újra és újra támad,
el szeretné emészteni a ragyogó fényt,
mely felé iszonyú gyűlölete árad.
Minden erejét és gonoszságát összeszedi,
bármire képes a győzelme érdekében,
s erejét a fénnyel folyton összeveti.
Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,
a praktikái gonosznál is gonoszabbak,
és ölni készül a legnagyobb kéjjel.
A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,
s amennyiben a fény nem fog küzdeni,
hitvány vágya beteljesülésre lel.
Egymással összefogva könnyebb lehetne az élet,
könnyebb volna megbirkózni a gondokkal,
és nyugodtabb lenne rengeteg lélek.
Jobban átvészelhetőek lennének eme nehéz idők,
elviselhetőbbé válnának a megpróbáltatások,
és jó dolgokról is lennének hírvivők.
Egymással összefogva a világ békességben élne,
a szeretet és a jó szándék legyőzné a gonoszt,
s felragyoghatna a fény ideje végre.
Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,
kissé még álmatagon néz szét maga körül,
és egy ideig keresi az égen a helyét.
Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,
ám hamarosan teljes fényében tündököl,
s ott áll a magasban, a világ fölött.
Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,
míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,
és rákacsint, hiszen ők rokonok.
A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,
oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,
mivel őt az éjszaka nyugalma várja.
Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,
s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,
ahogy megírta ezt számtalan regény.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, amire vágyunk,
csupán félre kellene tenni minden rosszat,
s teljesülhetne valamennyi álmunk.
Eme világ kapuján átlépve a fény uralná a teret,
boldogság árasztaná el a lelkek sokaságát,
és a Nap beragyogná a kék eget.
Ott a régóta eltitkolt szerelmek valóra válnának,
az ölelések kihoznák mindenkiből a jót,
s csak örömteli sóhajok szállnának.
Lehetne ez egy gyönyörű világ, ha esélyt kapna,
s ha mindannyiunk önmagát adná végre,
az lehetne mindőnk legszebb napja.
A Nap kertjében állandóan ragyog a fény,
szakadatlan az öröm és a boldogság,
s biztonságban él minden lény.
Mindig zöldek a mezők, szépek a virágok,
harmat csillog reggelente a fűszálakon,
s mindenki másképp látja a világot.
A szeretet őszinte, igaz és oly természetes,
a szerelem forró, tüzes, szívmelengető,
s az igazság soha nem feltételes.
A becsület nem kérdés, s a tisztesség alap,
az itt élők nem szomorkodnak sohasem,
bizony igazak a kimondott szavak.
A Nap kertjében a békesség mindennapos,
maga a lét biztonságos és nyugalmas,
s valamennyi perc varázslatos.
