fény Archívum - 9 / 12 oldal

Ragyog a Nap

Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,

életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,

ám az ereje elvész a sok felhő között.

Újabban a homály egyre többször akadályozza,

és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,

mindig beleütközik újabb akadályokba.

A manipulált természet már nem igazi önmaga,

és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,

amit valaha kijelölt számára a földanya.

Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,

egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,

s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.

A sötétség nem pihen

A sötétség nem pihen, újra és újra támad,

el szeretné emészteni a ragyogó fényt,

mely felé iszonyú gyűlölete árad.

Minden erejét és gonoszságát összeszedi,

bármire képes a győzelme érdekében,

s erejét a fénnyel folyton összeveti.

Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,

a praktikái gonosznál is gonoszabbak,

és ölni készül a legnagyobb kéjjel.

A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,

s amennyiben a fény nem fog küzdeni,

hitvány vágya beteljesülésre lel.

Egymással összefogva

Egymással összefogva könnyebb lehetne az élet,

könnyebb volna megbirkózni a gondokkal,

és nyugodtabb lenne rengeteg lélek.

Jobban átvészelhetőek lennének eme nehéz idők,

elviselhetőbbé válnának a megpróbáltatások,

és jó dolgokról is lennének hírvivők.

Egymással összefogva a világ békességben élne,

a szeretet és a jó szándék legyőzné a gonoszt,

s felragyoghatna a fény ideje végre.

Mikor a Nap ébred

Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,

kissé még álmatagon néz szét maga körül,

és egy ideig keresi az égen a helyét.

Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,

ám hamarosan teljes fényében tündököl,

s ott áll a magasban, a világ fölött.

Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,

míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,

és rákacsint, hiszen ők rokonok.

A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,

oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,

mivel őt az éjszaka nyugalma várja.

Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,

s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,

ahogy megírta ezt számtalan regény.

Lehetne ez egy gyönyörű világ

Lehetne ez egy gyönyörű világ, amire vágyunk,

csupán félre kellene tenni minden rosszat,

s teljesülhetne valamennyi álmunk.

Eme világ kapuján átlépve a fény uralná a teret,

boldogság árasztaná el a lelkek sokaságát,

és a Nap beragyogná a kék eget.

Ott a régóta eltitkolt szerelmek valóra válnának,

az ölelések kihoznák mindenkiből a jót,

s csak örömteli sóhajok szállnának.

Lehetne ez egy gyönyörű világ, ha esélyt kapna,

s ha mindannyiunk önmagát adná végre,

az lehetne mindőnk legszebb napja.

A Nap kertjében

A Nap kertjében állandóan ragyog a fény,

szakadatlan az öröm és a boldogság,

s biztonságban él minden lény.

Mindig zöldek a mezők, szépek a virágok,

harmat csillog reggelente a fűszálakon,

s mindenki másképp látja a világot.

A szeretet őszinte, igaz és oly természetes,

a szerelem forró, tüzes, szívmelengető,

s az igazság soha nem feltételes.

A becsület nem kérdés, s a tisztesség alap,

az itt élők nem szomorkodnak sohasem,

bizony igazak a kimondott szavak.

A Nap kertjében a békesség mindennapos,

maga a lét biztonságos és nyugalmas,

s valamennyi perc varázslatos.

Valaha a régmúltban

Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,

s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,

éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.

Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,

és folyamatosan fenntartották a békességet,

eme szónak a legtisztább értelmében.

Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,

sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,

s ezalatt a sötétség szárba szökkent.

A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,

a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,

állandósult a félelem és a tilalmak.

Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,

mára viszont a viharfelhők fogságában él,

s onnan küld néha egy biztató jelet.

Fény idején sem

Fény idején sem pihen meg a sötétség serege,

és egyszerűen nem is akarnak megállni,

hisz őket taszítja a szeretet melege.

Képtelenek a jóra, az együttérzésre, a szépre,

képtelenek bármiféle emberi érzésekre,

és lehúznának mindenkit a mélybe.

Vérbe borítanák az egész világot véglegesen,

elpusztítanák a Földi életet mindörökre,

s leszámolnának a léttel ténylegesen.

Fény idején sem ment meg semmiféle csoda,

s ha nem fognak össze az emberek végre,

akkor nem menekülnek előlük soha.

Fény az út végén

Fény az út végén, mely reményt adhat végül,

amely kitartásra ösztönözhet mindenkit,

s melynek üzenete soha el nem évül.

Mely megdobogtatja a szíveket, megnyugtat,

békésen cirógatja a rettegő, sérült lelkeket,

s egy szebb, egy jobb világba eljuttat.

Megőrzi a békét, örömtelivé teszi a napokat,

szeretettel öleli át a Föld összes lényét,

és felvidítja a kicsiket, s a nagyokat.

Fény az út végén, egy új lehetőség, másik út,

másféle gondolkodás, erősebb akarat,

és a sötét jövő nem lesz olyan rút.

Hamu alatt

Hamu alatt lapul az izzó parázs, levegőre várva,

és nem kellene már sok, hogy új erőre kapjon,

s fellobbanó tüze reményt hozzon a világra.

Fénye beragyogná a sötétségben fulladozó tájat,

kellemes melege cirógatná a fáradt arcokat,

s elűzné a lelkeket fogva tartó árnyat.

A sok fagyossá vált szívbe bátorságot hozhatna,

újra egyesíthetné a barátokat és a családokat,

s lángja sok élőlényt magához vonzhatna.

Hamu alatt várakozik csendesen az izzó parázs,

érzi, ahogy közeleg a szél, amely feléleszti,

s tűzként ereje több lesz, mint egy varázs.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31