fény Archívum - 9 / 11 oldal

Valaha a régmúltban

Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,

s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,

éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.

Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,

és folyamatosan fenntartották a békességet,

eme szónak a legtisztább értelmében.

Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,

sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,

s ezalatt a sötétség szárba szökkent.

A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,

a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,

állandósult a félelem és a tilalmak.

Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,

mára viszont a viharfelhők fogságában él,

s onnan küld néha egy biztató jelet.

Fény idején sem

Fény idején sem pihen meg a sötétség serege,

és egyszerűen nem is akarnak megállni,

hisz őket taszítja a szeretet melege.

Képtelenek a jóra, az együttérzésre, a szépre,

képtelenek bármiféle emberi érzésekre,

és lehúznának mindenkit a mélybe.

Vérbe borítanák az egész világot véglegesen,

elpusztítanák a Földi életet mindörökre,

s leszámolnának a léttel ténylegesen.

Fény idején sem ment meg semmiféle csoda,

s ha nem fognak össze az emberek végre,

akkor nem menekülnek előlük soha.

Fény az út végén

Fény az út végén, mely reményt adhat végül,

amely kitartásra ösztönözhet mindenkit,

s melynek üzenete soha el nem évül.

Mely megdobogtatja a szíveket, megnyugtat,

békésen cirógatja a rettegő, sérült lelkeket,

s egy szebb, egy jobb világba eljuttat.

Megőrzi a békét, örömtelivé teszi a napokat,

szeretettel öleli át a Föld összes lényét,

és felvidítja a kicsiket, s a nagyokat.

Fény az út végén, egy új lehetőség, másik út,

másféle gondolkodás, erősebb akarat,

és a sötét jövő nem lesz olyan rút.

Hamu alatt

Hamu alatt lapul az izzó parázs, levegőre várva,

és nem kellene már sok, hogy új erőre kapjon,

s fellobbanó tüze reményt hozzon a világra.

Fénye beragyogná a sötétségben fulladozó tájat,

kellemes melege cirógatná a fáradt arcokat,

s elűzné a lelkeket fogva tartó árnyat.

A sok fagyossá vált szívbe bátorságot hozhatna,

újra egyesíthetné a barátokat és a családokat,

s lángja sok élőlényt magához vonzhatna.

Hamu alatt várakozik csendesen az izzó parázs,

érzi, ahogy közeleg a szél, amely feléleszti,

s tűzként ereje több lesz, mint egy varázs.

Az erősödő sötétben

Az erősödő sötétben valahol fény csillan,

igaz, még alig látható és túlontúl kicsi,

a szél is támadja, el mégsem illan.

Szépen erősödik a lángja, s reményt kelt,

akinek szerencséje van, az rá is lelhet,

s érezni fogja, talált egy biztató jelt.

Az erősödő sötétben gyilkos vihar készül,

a fény azonban növekszik, s dacol vele,

míg el nem űzi a sötétséget végül.

Miután eltávozik valaki

Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,

akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,

s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.

Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,

a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,

s tudatosul bennünk a gigászi harca.

Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,

a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,

amely mindig adós maradt a válasszal.

Felderengenek az együtt megélt vidám percek,

az ugratások, a számára fontos események,

és az óhajtott, végül megvalósult tervek.

Minderre azonban túl későn gondol az ember,

amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,

s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.

Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,

erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,

mindig velünk fekszik és velünk kél.

Többet ér a világ

Többet ér a világ, mintsem hagyjuk elvérezni,

és hagyjuk kiölni a lelkünket, a szívünket,

a sors munkáját nekünk kell elvégezni!

Nem várhatjuk, hogy majd mások megoldják,

s nem nézhetjük a szeretteink elpusztítását,

és azt sem, hogy az értelmet megfojtsák!

Nem tűrhetjük, hogy mindenünket elvegyék,

s mindent, amiért vért izzadva dolgoztunk,

a hazug senkik önmaguknak eltegyék!

Ne nézzük tétlenül a szabadságunk eltiprását,

a jogaink teljes megsemmisítését örökre,

és a vágyaink, álmaink megtiprását!

Többet ér a világ, mintsem a gonosznak adjuk,

amely örökre börtönbe akarja zárni a fényt,

s vele együtt minket is, ha hagyjuk!

Az éjszaka csillagai

Az éjszaka csillagai békésen ragyognak az égen,

fényük milliárdnyi éve utazik a galaxisban,

s vonzzák az emberi szemeket az éjben.

A fantázia különféle alakzatokat képzel belőlük,

érdekesebbé, misztikusabbá téve a napokat,

s számtalan történet, mese szól felőlük.

Az éjszaka csillagai megragadják a szívet, lelket,

ezüstös csillogásuk romantikára ösztönöz,

s alattuk sok ember boldogságra lelhet.

Csillagfényes éjszakán

Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,

a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,

s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.

Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,

elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,

és messzire hessegetve a keserédes múltat.

Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,

az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,

s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.

A vég küszöbén

A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,

s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,

és megérinti az elmúlásnak a selyme.

Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,

nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,

s nem engedi a rosszat sohasem vissza.

Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,

békében élhetne az emberiség egymással,

s bizony feleslegesek lennének a viták.

A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,

minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,

és onnantól bizony már nincs odább.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30