félelem Archívum - 20 / 27 oldal

Az egykori bátorság

Az egykori bátorság sajnos mára már tovaszállt,

elillant a történelem porával együtt messze,

s helyébe a félelem iszonyú terhe szállt.

Egykor az elődeink a vérüket ontották a hazáért,

hatalmas áldozatokat hoztak, fejek hullottak,

ma pedig alig mer kiállni valaki magáért.

A rettegés lett az úr, ebben az elbutuló világban,

a megszólaláshoz is óriási erőre van szükség,

s közben a lélek belül szenved magában.

Összefogás nélkül ez az állapot tartós maradhat,

s mindenki kiszolgáltatott senkivé fog válni,

miközben világ a pusztulás felé haladhat.

Az egykori bátorság emléke a homályban lapul,

és nem csilloghat, mint azt egykoron tehette,

újabban önnön gyávasága ejtette rabul.

Tiszta gondolatok

Tiszta gondolatok, valódi érzések, s őszinte szív,

igazán ritkák a mindennapok szürkeségében,

ahol a lélek folytonos, kemény harcot vív.

Az élet valamennyi percében folyik a küzdelem,

akkor is, ha nem is annak tűnnek a történések,

a kiszolgáltatottság, s a félelem szüntelen.

Állandósul a zavar, a bizonytalanság, a rettegés,

eltűnőben van a boldogság és a tiszta szeretet,

viszont elárasztja a napokat a szenvedés.

Tiszta gondolatok híján elterjed a káosz uralma,

a sötét zűrzavar ideje örökre felütheti a fejét,

s végleg véget ér az emberek nyugalma.

Ki a temetőben fekszik

Ki a temetőben fekszik, az nyugalomban él,

már soha többé, semmikor, senkitől sem fél.

Nem uralják gonosz, sötét, zsarnoki vágyak,

s nincsenek megfigyelők, akik utána járnak.

Nem érez fájdalmat, gondok nem kínozzák,

hiszen életében oly sokszor, eleget kínozták.

Folyvást zsarolták és elnyomásban tartották,

az önfeladásba és öngyilkosságba hajtották.

Rettegésben élte le az élete utolsó szakaszát,

belebeszéltek mindenféle szörnyű nyavalyát.

Elhitették vele, hogy fertőz minden percben,

hiszen ez volt előre leírva a jótékony tervben.

Kényszer hatására beadatta magába a mérget,

ezáltal remélte, szerez még néhány szép évet.

Azonban csupán kínokat kapott, s megvetést,

és végtelennek tűnő, s iszonyatos szenvedést.

Ki a temetőben fekszik, egy békés úton halad,

emléke a szerettei szívében örökre megmarad.

Eme úton immáron nem érheti sértés, sérelem,

ami vár reá, az egy nyugodt és békés végtelen.

A szakadék szélén állva

A szakadék szélén állva és a mélybe lenézve,

oly sokaknak eszébe nem jutna az igazság,

milyen végzetesen kerültek veszélybe.

A meredély pereménél semerre nincs tovább,

kavicsok zuhannak lefelé a sötét semmibe,

itt már nincs visszaút, s nincs odább.

Egymást tipró emberek, akiket ural a félelem,

őrjöngve lökdösik lefelé az útjukba esőket,

s nem érzik, hogy ostobaságuk végtelen.

Érzéseiket elnyomva, feláldozva mindenüket,

megtagadva az értelmet, a tudást, s a hitet,

biz rettegve megtagadják az istenüket.

A sötétség parancsára, s annak a hívó szavára,

engedelmesen fejest ugranak a végzetükbe,

fel sem készülve a gyötrelmes halálra.

A szakadék szélén állva lassan megáll az idő,

s ha nem állnak ellen a gonosznak gyorsan,

nem marad más, csupán koromsötét jövő.

A Halál csókja

A Halál csókja félelmetes, ugyanakkor misztikus,

s a híre, a hatalma és az ereje is egyaránt intrikus.

Kiket a Halál megjelöl, azoknak nem kegyelmez,

megbüntet, megró, s végül bárkit megfegyelmez.

Varázsa elámít, elhiteti, hogy nála jobb nem lehet,

s nincs más választás, ellene senki soha nem tehet.

Végzetes út az csupán, mit a sors legvégül kijelöl,

és a bűnösöknek ott kellene állni a sorban legelöl.

A Halál csókja rejtélyes, láthatatlan, megbabonáz,

tetszése szerint jót, rosszat, egyaránt megzaboláz.

Nagyon mélyen tartja rettegésben az összes lelket,

s nem véletlenül írtak róla regét, nótákat és verset.

Van egy zug

Van egy zug a Földön, melyet erős sötét ural,

a területén nem mer felkelni a Nap sem,

a levegője, s a hangulata igen cudar.

Más vidékeken lassan eljön a pirkadás ideje,

kezd világosodni a homályzóna mélyén,

ám e zugban kitart a gonosz hidege.

Az ott lakók szemén erős és vastag a hályog,

nem látnak el az orruk végéig sem soha,

s felettük dögre leső varjúhad károg.

Szomorúan, rettegésben és félelemben élnek,

engedelmesen tömik magukba a mérget,

s ajkukat nem hagyja el vidám ének.

Van egy zug, amelyben elhalhat az élet ereje,

és kihunyhat a lelkekből a maradék tűz is,

ha fel nem kél az elnyomottak serege.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

Rabláncon szenved a Szabadság

Rabláncon szenved a Szabadság, a Félelem rabja,

a börtöne sötét zugában elmélkedik magában,

a tudata homályos, s nem hallható a hangja.

Mint most, még soha nem volt ennyire magányos,

úgy érzi, elhagyták mindazok, akik szerették,

s a helyzete drámai, tragikus és talányos.

Naponta érik újabb megrázkódtatások, fájdalmak,

rendszeresen kínozza a Rettegés és a Pánik,

s egyre kevésbé bírja már a fájdalmat.

A rablánc felsértette a bokáit, dagadtak és véresek,

sokszor szomorú, a sírás kerülgeti bánatában,

a nappalai is, s az éjszakái is rémesek.

Rabláncon szenved a Szabadság, de küzdenie kell,

az életben maradásáért és az emberiségért,

különben a lelke nyugodalmat nem lel.

A remény madara

A remény madara a felszállásra várakozik,

mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,

s a régi szabadságára vágyakozik.

Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,

lábaira tekerednek a mérgező növények,

ám harcol a szabadság szellemében.

Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,

elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,

mégsem adja meg magát, hisz konok.

Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,

nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,

s nem hagyja cserben a fény népét.

A remény madara hamarosan újra szárnyal,

és miután megszabadul a fogságából,

a szíve tele lesz örömmel, vággyal.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31