félelem Archívum - 20 / 26 oldal

Rabláncon szenved a Szabadság

Rabláncon szenved a Szabadság, a Félelem rabja,

a börtöne sötét zugában elmélkedik magában,

a tudata homályos, s nem hallható a hangja.

Mint most, még soha nem volt ennyire magányos,

úgy érzi, elhagyták mindazok, akik szerették,

s a helyzete drámai, tragikus és talányos.

Naponta érik újabb megrázkódtatások, fájdalmak,

rendszeresen kínozza a Rettegés és a Pánik,

s egyre kevésbé bírja már a fájdalmat.

A rablánc felsértette a bokáit, dagadtak és véresek,

sokszor szomorú, a sírás kerülgeti bánatában,

a nappalai is, s az éjszakái is rémesek.

Rabláncon szenved a Szabadság, de küzdenie kell,

az életben maradásáért és az emberiségért,

különben a lelke nyugodalmat nem lel.

A remény madara

A remény madara a felszállásra várakozik,

mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,

s a régi szabadságára vágyakozik.

Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,

lábaira tekerednek a mérgező növények,

ám harcol a szabadság szellemében.

Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,

elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,

mégsem adja meg magát, hisz konok.

Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,

nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,

s nem hagyja cserben a fény népét.

A remény madara hamarosan újra szárnyal,

és miután megszabadul a fogságából,

a szíve tele lesz örömmel, vággyal.

Koromsötét jövő

Koromsötét jövő előtt áll az emberiség,

és nem számít sem faj, sem nemzetiség.

A szabadságjogok eltűnnek véglegesen,

mivel sajna a butaság terjed végzetesen.

Nagyon sikeres a kábítás, az agymosás,

a félelemkeltés, s a rettegésbe hajszolás.

Tönkremennek a gazdaságok, s a cégek,

rabszolgasorsra jutnak a még élő népek.

Senkinek sem lehet majd soha semmije,

s az embereknek nem maradhat senkije.

A sötétség aljas, gonosz terve jól halad,

az sem fog örülni, aki végül megmarad.

Koromsötét jövő ármánya vetül a létre,

itt már a világnak a megmaradás a tétje.

Azonban még létezik az értelem csírája,

s erősödve szabadságot hozhat a világra.

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

Rideg álmok és sötét félelem

Rideg álmok és sötét félelem uralják az életet,

nem hagynak nyugodalmat és pihenést,

s előre vetítik a közelgő végzetet.

Sejtetik, hogy semmi nem az, aminek látszik,

szemfényvesztés uralja a mindennapokat,

amit látni lehet, az elmével játszik.

Csavaros fondorlatok, jól kitalált hazugságok,

sebezhető lelkeket kihasználó gonoszok,

kik rohamosan gyártják a hazugságot.

Mindenkit zsaroló, s fenyegető erőszakhullám,

folyamatosan pánikot okozó rémképek,

átgázolnak minden élőn, s hullán.

Rideg álmok és sötét félelem zavarják a jelent,

felforgatják az életet és magát a világot,

s a létük borzalmas jövőt teremt.

A veszteségek kora

A veszteségek kora ím reánk köszöntött,

a bú és a baj számtalan helyről özönlött.

Lassan mindenkinek a nyakáig ér a vész,

s igazán ritka az, aki jobb napok elé néz.

Ármány és hazugságok uralják a médiát,

egymás után érkeznek a halálos szériák.

Sorozatban készülnek a gyilkos mérgek,

amelyeket beadnának az összes népnek.

Nincs olyan, aki nem veszített el senkit,

és akinek mindez nem számított semmit.

A félelem és a rettegés tombol a világon,

s nem lesz újabb esély a sötét túlvilágon.

Ma kell a létért küzdeni, felvéve a harcot,

másként mindenki utoljára fizeti a sarcot.

Ideje vállvetve és bátran csatasorba állni,

s a hazug ígéretekre nem kell időt szánni.

A veszteségek kora kegyetlen és gonosz,

minden léleknek csupán fájdalmat okoz.

Összefogás, szeretet, remény és értelem,

mindezek együtt kifoghatnak a végzeten.

Leszállóban az éj

Leszállóban az éj, az örök sötét közeleg,

s jól hallatszanak a horizonton a dörejek.

Villámok cikáznak a felhőkön keresztül,

s a hangjuk félelmetesen zeng, veszettül.

Retteg biza az élővilág apraja és nagyja,

és félelmében a sokkot hamar megkapja.

Eme sokktól ledermedve nem harcolnak,

és nyomot a idő jövőjébe nem rajzolnak.

Hátrahagyják az eddigi nyugodt életüket,

s magukban tartják vacogva a kételyüket.

Küzdeni nincsen merszük, ahhoz gyávák,

holott a pusztító vihar dühöngéseit látják.

Leszállóban az éj, a fény ím visszavonul,

az élet minden lehetőségének bealkonyul.

Viszont még izzik a remény apró parazsa,

és talán fellobbanhat a tüze, mint valaha.

Oly sok a rossz

Oly sok a rossz a világban, oly sok a gonosz,

s annyira sok a szenvedés és a kínlódás,

amit a szörnyű hőség tovább fokoz.

Olyannyira nagy a keserűség, jókora a bánat,

számtalan a csalódás, s a meg nem értés,

és bizony mindez nagyon is fájhat.

Hihetetlen a hiszékenység, s jókora a félelem,

rekordokat dönt az egymás ellen fordulás,

és ezt az ép elme felfogni képtelen.

Értelmetlen a viszály, az ostobaság határtalan,

a tudatlanság nagyon sok gondot okozhat,

s a valódi érvek igazsága hatástalan.

Oly sok a rossz a világban, pedig lehetni béke,

és lehetne megértés, szeretet, s nyugalom,

ha az értelem nem nézne folyton félre.

Ne hagyjuk!

Ne hagyjuk, hogy a gyűlölet átjárja a lelkünket,

s megmérgezze a szívünket, az elménket,

ezzel megbetegítve a testünket!

Ne engedjük meg, hogy egymás ellen fordítsanak,

s aljas, hitvány módon a halálba küldjenek,

bármily hangosan is ordítsanak!

Tartsunk ki a szeretteink és a családunk mellett,

óvjuk egymást, védelmezzük a gyermekeket,

hisz az ember alapból jóra termett!

Ne hagyjuk eluralkodni a félelmet, s a rettegést,

és ne hódoljunk be a vesztünkre törőknek,

győzzük le az álságos szenvedést!

Ne féljünk a sötétségtől, mert akkor máris győzött,

erősítsük meg a gyenge, haldokló reményt,

és egye meg a gonosz, amit főzött!

Önámítás

Önámítás. Olyan sokan csapják be magukat,

elhiszik a hazugságok ocsmány tömegét,

s amellett hallatják biz a szavukat.

Az agresszív reklámok és a mocsok áradata,

a szemfényvesztés, s az agymosás sikere,

mind csupán a gonosz sötét árnyalata.

A félelemkeltés, a rettegés fokozása, a pánik,

a gyűlöletkeltése, s a bekorlátozások sora,

az ép elmével sajna kegyetlenül elbánik.

Azok, akik szentül hiszik, hogy mindez igaz,

örömmel fogadják be a gyilkos mérgeket,

a hazug propaganda a számukra vigasz.

Lelkiismeret furdalás nélkül élik a napjaikat,

miközben valami furcsát kezdenek érezni,

s nagy fájdalom önti el kínzó tagjaikat.

Kezd már derengeni, hogy van valami hézag,

s talán nem kellene feláldozni mindenüket,

megcsapja az orrukat a kínzó vérszag.

Egyre-másra távoznak a világból a szeretteik,

sok a kárvallott, s a rokkanttá váló rokon,

a hitük a megmentésükben, temettetik.

Önámítás. Fájdalmas szembesülni az igazzal,

s látni, amikor kezd felszállni a homály,

és elkéstek a segítséggel, a vigasszal.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30