Saját alkotásaim
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Sokszor mondunk olyanokat, amiket nem is akarunk,
és amiket nem gondoltunk igazán komolyan,
mégis a békétlenség felé haladunk.
Sokszor mondunk olyanokat, amik másoknak fájnak,
meggyötrik a lelkeket, lerombolják a jóságot,
s végül a sátánnak kedvében járnak.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó annak, aki átéli,
hihetetlenül nehéz elviselni, kínozza a lelket,
s nem öröm senkinek, aki ezt megéli.
A kudarc és a csalódás rendkívül fájó, elviselhetetlen,
beleég a tudatba, s lerombolja az önbizalmat,
a győzelem az, ami megfizethetetlen.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, kínzó állapot,
amikor az ember szeretne, de nem képes segíteni,
s a lelke sem bírja elviselni a fájó bánatot.
Látni a szerettünk gondját, baját, szenvedését, s fájdalmát,
hallani a gyötrelem hangjait a nap minden percében,
és eközben leplezni, önmagunk szánalmát.
A tehetetlenség az egyik legszörnyűbb érzés, keserű méreg,
fohászkodhat bárki a természethez, vagy az istenhez,
hiába teszi, nyoma sincs a gyógyító fénynek.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a kínt és a fájdalmat,
nem csökkenti a légszomjat, az álmatlanságot sem,
s emiatt a lélek, már nem igazán szárnyalhat.
Erre rátetéznek a folyamatos gondok és a külső hatások,
a szakadatlan idegeskedés mindenképpen csak árt,
s a napszakok között is elmosódnak a határok.
A Nap ragyogása sem szünteti meg a pánikot, a félelmet,
ahogyan az ármányt, a rosszat, vagy a gonoszt sem,
és nem tudja feltámasztani, a halott értelmet.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, mindig jót tesz,
sikeresen szétveri a növényeket a földeken,
és bizony ezek után, termés nem lesz.
Az élővilág teljes egészének ugyanolyan jót tehet,
továbbá a háztetőknek és minden járműnek,
mindebből bizony jó, soha nem lehet.
Nincs is jobb egy kis jégverésnél, jöhet bármikor,
és biztosan sikert fog aratni, annyi kárt okoz,
az emberek sokasága, hiába is pánikol.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot sokszor,
muszáj túlélni minden rosszat és borzalmasat,
miközben ez a tébolyult világ tombol.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot ezerszer,
elviselni a kínokat, az igazságtalanságok sorát,
s eltűrni az aljasságokat nemegyszer.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
