Saját alkotásaim
Apró gyertyalángok hajladoznak az éjszakában,
s jelzik a várva-várt Karácsony közeledtét,
ilyenkor, minden év ezen szakaszában.
Apró gyertyalángok, melyek a szeretet jelképei,
a várakozás szimbólumai a lelkek számára,
s általuk előtörnek az emberek emlékei.
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Egyre több helyen gyúlnak ki az ünnepi fények,
varázslatos hangulatot sugároznak szerte,
s ilyenkor az emberek érzőbb lények.
Érzésekkel telítődik a levegő, a boldogság éled,
esténként még a Hold is szebben ragyog,
és a jóra fogékonyabb minden lélek.
Egyre több helyen készülnek valamiféle szépre,
forralt bor illata száll, mesék születnek,
és éjjelente sokan néznek fel az égre.
A végtelen felé tartva, visszatekintenek a lelkek,
s felidézik, hogy mi minden történt velük,
amíg az éveik lent, a Földön teltek.
Milyenek voltak a napjaik és hogyan telt az idő,
mennyi tennivalójuk akadt, s mire vágytak,
remélve, egyszer szépet hoz a jövő.
Miféle gondokkal küzdöttek és miket szerettek,
miként áhítoztak a jóra, szépre, szerelemre,
s néhanap tényleg boldogok lehettek.
A szeretteik emlékét sem feledhetik el sohasem,
és örökre megőrzik a feledhetetlen perceket,
azok is bennük élnek majd, odafenn.
A végtelen felé tartva, galaxisok között szállnak,
és hamarosan egy olyan helyre fognak érni,
ahol elődeik, rájuk szeretettel várnak.
Barátokkal találkozni, minden alkalommal jó érzés,
boldogítja a szívet és megmelengeti a lelket,
s mindez szép emlék lesz, ez nem kérdés.
Barátokkal találkozni örömteli, bármikor is legyen,
főképpen, ha valamilyen kellemes az apropó,
egy ismert, s amúgy is megszokott helyen.
A mesék kábulatában olyan szépnek tűnik az élet,
annyira megnyugtatónak és igen békésnek,
ahol boldogságban élhet minden lélek.
Olyannak, ahol nem létezik rossz, harag, ármány,
sem kényszer, sem betegség, szörnyű gonosz,
s nincs adósság, teher, senkinek a vállán.
A mesék kábulatában nincs szomorúság és bánat,
csakis mosoly, öröm, vidámság, igaz szeretet,
s még a hihetetlen ostobaság sem fájhat.
Akkor döbbenünk rá, hogy ki, mit jelentett nekünk,
amikor már soha többé nem lehet közöttünk,
s mikor immáron nem érezhet velünk.
Akkor döbbenünk rá, hogy igazából kik is vagyunk,
mikor megismerjük a valódi énünket, szívből,
és elfogadjuk, hogy mind meghalunk.
Az emlékezés napjai beköszöntek, ismételten, újra,
és uralják fogják a következő napok perceit,
a fénylő gyertyalángok mögé bújva.
Apró lángok lobbannak fel egymás után a sötétben,
érzések indulnak útjukra a lelkeket cirógatva,
és egymásra találnak, fájó ölelésben.
Mint éles penge, hasít a gyász és a tüze forrón éget,
s miközben ezen lángok a magasba szállnak,
az ember úgy érzi, ez nem érhet véget.
Az emlékezés napjai velünk élnek, s velünk halnak,
és az utolsó pillanatig emésztenek mindőnket,
amíg a lelkünkből végül ki nem halnak.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
