Saját alkotásaim
Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,
s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,
miken elmélázik könnyes szemmel.
Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,
a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,
amiket a szívében el tudott rejteni.
Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,
s miközben látni véli a szeretteinek arcát,
fájdalmasan gondol a nehézségeire.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
Kipihenni az ünnepek sorát bizony időbe kerül,
a test és az elme még továbbra is álmodozik,
s a gondok sora egyelőre feledésbe merül.
Kipihenni az ünnepek sorát nem olyan könnyű,
hiszen a jó és a szép emlékek nagyon frissek,
a valóságra ébredés viszont igen szörnyű.
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Számtalan emléket rejt a szívünk és a tudatunk,
legtöbbjük mélyen alszik a felszín alatt,
s utánuk néha hiába kutatunk.
Számtalan emléket rejt a szívünk, jót és rosszat,
ezek egyaránt a mieink, bennünk élnek,
s velünk lesznek egy élethosszat.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
