Saját alkotásaim
Ünnepek közeledtével
újból feldereng a múlt,
emlékek tolulnak ismét,
s a szívekben megbúvó
érzések sora lángra gyúlt,
semmi nem viheti innét.
Történések, tettek percei
tűnnek fel a lélek húrjain,
ügyesen pengetve a lelket,
lebeg az emlékezés fátyla,
szeretet árad a titkok útjain,
s a remény új utakra lelhet.
Napfény csillan a lombokon,
madarak dalolnak a bokrokon.
A daluk szomorú, s búval teli,
a gyász a hangjukat is átöleli.
Színes falevelek a temetőben,
fájdalmas sóhajok a levegőben.
Virágok százszámra a sírokon,
nem segíthet ez sem a kínokon.
Fájó emlékek, maradandó sebek,
soha be nem gyógyuló égő hegek.
Szívszorító érzések, elmúlt percek,
magunkban hordozott lelki terhek.
Lepihent a Nap, az idő megállt,
s az örök emlékek fátyla leszállt.
Gyertyafények gyúlnak az éjben,
hajlongva lobognak a szélben.
Fejüket lehajtva gyászolók állnak,
talán mind megbocsátásra várnak.
Nem mondták ki mit kellett volna,
mielőtt a pillanat a gyászról szólna.
A szívekből most a szeretet árad,
sokaknak a szeme könnybe lábad.
Egymást átölelve ígéretet tesznek,
eztán igazán jobb emberek lesznek.
A széken állva mereng életén egy férfi,
hogy ez a világ valaha is jobb lesz,
azt igencsak erősen kétli.
Gondolatai visszarepítik a szép múltba,
mikor gyerekként szaladt a mezőn,
majd belenézet egy kútba.
A kút csillogó vizében úszott egy béka,
igaz, nem is volt ott keresnivalója,
de mégis előfordult néha.
Hasonló történetek képei villantak elő,
szomorkásan elmosolyodott tőlük,
s érezte, elhagyja az erő.
Az arcáról igen hamar eltűnt a mosoly,
fájdalmasan felsóhajtott többször,
érezte e Földön csak fogoly.
Imádta a családját, a rokonait, barátait,
bármit megtett volna mindőjükért,
de sajnos ismerte a határait.
Manapság félelemben telnek a napjai,
minden perce rettegés és pánik,
így akarják a világ nagyjai.
A munkahelye veszélyben már megint,
pénze, tartalékai erősen fogyóban,
akárhová néz, bárhová tekint.
Kilátástalanság, ismét a járvány réme,
hazugságok sora, s cselszövések,
büntetések várnak a népre.
Egész nap maszkban fuldokolva lenni,
visszaszívni az elhasznált levegőt,
de nem tud ellene tenni.
Így semmit nem ér az élet, ez nem kell,
nem akar idomított állatként élni,
s nyugodalmat nem lel.
A széken állva, elmélkedve idáig jutott,
s míg könnyei cirógatták az arcát,
a lába alól a szék kibukott.
Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,
a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.
Megsebez minket a rohanó emlékek sora,
míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.
A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,
akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.
Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,
megmutatkozik az ember mily tehetetlen.
Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,
kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.
Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,
s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.
Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,
gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.
Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,
mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?
Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,
elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.
Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,
az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.
Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,
s benne elkophat a legparányibb sejt,
nyoma maradhat különféle szinteken,
ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.
Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,
ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,
rombolásával mindig sikeresen halad,
sokan nem érik meg a következő estet.
Mi az után marad, szívszorító fájdalom,
hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,
sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,
s az igazi lelki béke magára sokat várat.
Lassan belepi a feledés homálya a múltat,
az érzelmek vihara mégis tovább tombol,
a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,
nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.
A síroknál állva újraéled az emlékek sora,
jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,
szeretteinktől végleg nem válunk el soha,
újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.
Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,
az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,
falevelek hullanak alá, a remény életre kél,
egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.
Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,
ahogy suhannak az évek, napok, órák,
az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,
a percek véget nem érő útjukat róják.
Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,
ahogy az emlékek homályossá válnak,
az egykori fürge elme manapság rest,
a sok utat megjárt lábak immár állnak.
Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,
ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,
még a szeretet is ismeretlenné válhat,
megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.
Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,
ahogy múltba vesznek majd tetteink,
az elmúlás nem kedveskedik nékünk,
szívükben őriznek minket szeretteink.
Kopik az egészség,
s lemerül az elme,
szétfoszlik az élet,
mint a szép kelme.
Változnak az idők,
elszállnak az évek,
voltak igen nehezek,
néha akadtak szépek.
Emlékek maradnak,
megőrzi őket a szív,
a percek elillannak,
a végtelen már hív.
Karját nyújtja felénk,
majd magához ölel,
oly békésen simogat,
mindig itt volt, közel.
Az idő sejtelmesen suhan,
a feledés homálya terjeng,
sok pillanat sötétbe zuhan,
a szív és az elme verseng.
Az emlékezés tüze ragyog,
szárnyra kél a vágy sóhaja,
lehet hideg, netán fagyok,
átforrósodik milliók óhaja.
Újraélni a fontos perceket,
tisztábban látni az elmúltat,
felidézni a komoly terveket,
ez biz mindent felülmúlhat.
Érzéseket ismételten átélni,
visszacsinálni a hibák sorát,
dolgokat tudni, s nem vélni,
a sors ezúttal meg is bocsát.
