emberek Archívum - 68 / 72 oldal

Mókuskerékbe zárva

Mókuskerékbe zárva taposnak az emberek,

s bizony folyton van is mit taposniuk,

hiszen a tennivalójuk az rengeteg.

Születéstől kezdve a rabjai eme ketrecnek,

gondolkodás nélkül elfogadják a sorsot,

és észre sem veszik, hogy szenvednek.

Fáradnak, s pihegnek, de nem térnek észre,

elfogadják a parancsokat biz bármikor,

és nem merik azt mondani, mégse.

Nem állnak ellen, sajna túlontúl is gyávák,

megtesznek bármit, csak élhessenek,

s hiszik, majd kapnak ezért hálát.

Mókuskerékbe zárva nem az igazi az élet,

itt nincs önállóság és nincs szabadság,

pedig arra vágyik minden lélek.

Mindenki követ el

Mindenki követ el hibákat az élete folyamán,

amik később nagyon tudnak majd fájni,

s vele tartanak a sorsnak a vonatán.

Azon a vonaton utaznak a terhek, s a gondok,

a reakciók a történésekre, az álmok sora,

és a lélek szekrényeibe zárt csontok.

Ott hevernek a vonat padlóján a forró vágyak,

amelyek soha nem tudtak beteljesülni,

és még mindig valami jóra várnak.

Az ülések tele szeretettel, békével, s örömmel,

csendben szemlélgetik egymást az úton,

és belül harcolnak foggal, körömmel.

A csomagok tartóján elképzelések, fantáziák,

s elmélyült magába zárkózások a szélén,

amik megmozgatják olykor a fantáziát.

Szerelmeket, elhalálozásokat is visz a vagon,

buja gondolatokkal, őszinte érzelmekkel,

ám sajnos mind csalódtak egy napon.

Mindenki követ el hibákat, mik elkísérik tova,

és nem könnyítik meg a lelkiismeretet,

erről a vonatról nincs leszállás, soha.

Miért?

Miért múlik el oly gyorsan a jó, s lassan a rossz,

és miként menekül az ember a bezártságba,

melyből kijutni egy életet átívelő hossz?

Miért csak akkor számít valaki, ha már nincsen,

mikor nem lehet többé jelen, s nem segíthet,

s romba dől a világon mi volt, minden?

Miért titkoltak az igazi, valós és őszinte érzések,

hogy lehet elfojtva a szerelem és a fájdalom,

s örökre elhallgatva a lényeges kérdések?

Miért retteg az értelem, mikor a butaság tombol,

és hogy maradhat tétlen a vésznek az idején,

amikor a gonosz gyilkol, pusztít, rombol?

Hogyan áldozhatja fel a szülő drága gyermekét,

s miért engedelmeskedik a sötétség delejének,

megtagadva az elődei, ősei bátor szellemét?

Miért tagadja meg bárki a lelkét, saját önmagát,

hitványul feladva a becsületét, hitét a pénzért,

ahelyett, hogy elpusztítaná a sátánnak hadát?

Az összetartás ereje

Az összetartás ereje sokat segít, ha baj van,

általa könnyebb megküzdeni mindennel,

s megismerszik, ki a barát a bajban.

Összetartás nélkül könnyen elbukhat bárki,

s egyedül sokszor nagyon nehéz küzdeni,

ám együtt nem kell szorongva várni.

Karácsonykor különösen van hatása ennek,

hiszen az emberek, s a családok sokasága,

eme ünnepen ebből példát tesznek.

A szeretet és az ölelés melengeti a lelkeket,

a szívek érzik mindezt, s az öröm őszinte,

magával ragad felnőttet, s gyermeket.

Az összetartás ereje megerősítve önmagát,

reményt adhat bizony az emberiségnek

és megmentheti a létet, s a Földanyát.

Meddig tűr a világ?

Meddig tűr a világ, amíg elhal minden virág,

mikorra már nem marad szabadság és jog,

s nem visszacsinálhatók a hibák?

Mikor a szeretett már emlékként sem létezik,

az öleléseknek a vágya is bűnnek tartandó,

és a megváltás halálként érkezik?

Mikorra meddővé lesz a kedvesség, az öröm,

a szép és a jó borzalmas fogalmakká válik,

s az emberekből nem marad kő a kövön?

Amikor a szülők feláldozzák a gyermekeiket,

mivel gyávák és gyengék, csak rettegnek,

s míg nem hagyhatják el a ketreceiket?

Amíg létezni is iszonyatos vétségnek számít,

mivel a sötétség köreinek nem kellenek,

s a lelkeknek a sátán csapdát állít?

Meddig tűr a világ, míg a lélegzet fájdalmas,

kiüt mindenkin a ragya és az elváltozás,

s a lét önmagára nézve is szánalmas?

Láncra vert remény

Láncra vert remény, lábbal taposott álmok,

elölt vágyak tömege, s iszonyú félelem,

a sors nagyon kegyetlen és álnok.

Sarokba szorított szeretet, mely igen retteg,

s jéghideg gyűlölet, kegyetlen ridegség,

biz rosszat tesz a léleknek, testnek.

Megváltozott érzelmek, becsapott emberek,

tomboló gyávaság, magukba fordulás,

és védtelenül hagyott gyermekek.

Láncra vert remény és torkot szorító bánat,

dühöngő reménytelenség, tétova percek,

az ébredés magára még meddig várat?

Eljött az idő

Eljött az idő az összefogásra és egymás segítésére,

a nézetkülönbségek megbeszélésére, de hamar,

s elindulni a család, a barátok megsegítésére.

A gyengék támogatására, a gyerekek megvédésére,

s a küzdelemre, együtt minden rendes emberrel,

és a saját, vagy mások hibáinak elnézésére.

Ideje vállvetve felsorakozni az igaz ügyek mellett,

s nem hátrálni, mert mindenki élete múlhat rajta,

ilyen módon harcolni még sohasem kellett.

Eljött az idő, s talán soha nem lesz már több esély,

hiszen a létünkre törnek a sötétség gonosz erői,

és mindegy, hogy ki mit hisz, óriási a veszély.

A Remény harca

A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,

az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,

s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.

Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,

a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,

és a kudarcból is igen sok erőt merített.

Vitézül csatázott minden korban és minden időben,

s nem adta még meg magát soha, semmikor,

s nem is szándékozik a közelgő jövőben.

Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,

aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,

s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.

A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,

ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,

s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.

Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

A halálunkat akarják

A halálunkat akarják mindenképpen, bármi áron,

körmönfontan adagolják a hazugságaik sorát,

és nyújtják a kínt, hogy az sokáig fájjon.

Elhitetik, hogy csak jót akarnak a Föld népeinek,

és közben bezárnak, egymás ellen uszítanak,

s fittyet hánynak az igazság tényeinek.

Éjjel, s nappal propagálják a gyilkot, a mérgüket,

s a luciferánus, gonosz körök kiszolgálásával,

jócskán kamatoztatják a véres pénzüket.

Statisztikákat hamisítanak, megmentőt játszanak,

ám valójában lelketlen, s aljas féreg az összes,

bármennyire is jónak, rendesnek látszanak.

Elveszik a született jogokat, a szabadságot leölik,

és semmiféle reményt nem hagynak táplálni,

mindazokat, kik ellenállnak, biz megölik.

A halálunkat akarják, mégis lehet másabb a vége,

ahhoz azonban küzdeni kellene az életünkért,

s felébredni az egész emberi fajnak végre.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31