Saját alkotásaim
Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,
csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,
és soha igazi szabadságot nem kap.
A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,
a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,
s körötte a rendes emberek sírjai.
Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,
s a reménynek a legapróbb esélye sincs,
az élet, mint olyan, végleg megbukott.
Hullafáradtan küzdenek az emberek egész évben,
és gyakorta erőn felül kell, hogy teljesítsenek,
s nem mindig ragyoghatnak a fényben.
Szürkeségben telnek a perceik, a napjaik, s éveik,
kevés az idejük arra, hogy magukat kíméljék,
és mindez így megy, igen hosszú évekig.
Hullafáradtan küzdenek, s közben kiürül a lelkük,
az álmaik, vágyaik hamar a semmibe vesznek,
és kudarcba fullad az összes szép tervük.
Ezen a helyzeten változtatni majdnem lehetetlen,
ám mindig felcsillanhat egy kevéske remény,
de tenni kell érte bátran és nem elesetten.
Teljes erőre kapcsolt a gonosz, s mindent bevet,
amennyiben sikerrel jár az aljas hadjárata,
a világon mindenki a vágóhídra mehet.
Éjsötét, lélektelen lelkük nem ismer kegyelmet,
elpusztítanak minden érzelmet, szépet, jót,
s nyomukban csak csontvázak hevernek.
Eme pszichopata csoportnak öröm mások kínja,
s jókat nevetgélnek az emberek fájdalmain,
önnön legyőzhetetlenségükben bízva.
Nekik az irányítás kell, az az igazi éltető erejük,
vagyonuk számokban már alig kifejezhető,
s hűen szolgálja őket a fizetett seregük.
Teljes erőre kapcsolt a gonosz, tovább nem vár,
azonban, ha az értelem és a szeretet összefog,
mindnyájuk az izzó, tüzes pokolba leszáll.
Magasröptű ígéretek, fogságban tartó hazugságok,
az embereket csapdába ejtő ármányos szavak,
és a saját bőrön megtapasztalt csalódások.
Mindezek mégsem ébresztenek fel minden embert,
pedig nagyon veszélyes idők köszöntöttek be,
melyek megkeserítik az estét és a reggelt.
Itt már nem a jólét lett a kérdés, hanem a lét maga,
az eddigi álmoknak és vágyaknak befellegzett,
javában zajlik egy kitervelt, alantas csata.
Magasröptű ígéretek, gonosz és kegyetlen szándék,
hatalomért, s pénzért megvett senkiháziak hada,
beborítja a világot a terjedő, sötét árnyék.
Rabszolgává téve, milyen szép is lehet az élet,
mily varázslatosak a napok, a hosszú órák,
és mennyire felszabadult minden lélek.
Nem gyötri az embereket a gondolkodás terhe,
és még véletlenül sem mernek vágyakozni,
mások megmondják nekik, hogy merre.
Kikövezett út vezet számukra a biztos véghez,
nem köti őket semmi családhoz, gyerekhez,
baráthoz, szeretőhöz, hazához, s néphez.
Testükben a chip, amely nélkül nem élhetnek,
és más már nem is igen maradt a számukra,
az érzések tiltottak, így nem is félhetnek.
Maszkok teszik arctalanná valamennyi senkit,
s a legtöbbjük imádja az elhasznált levegőt,
ritkán a tisztából is beszív egy cseppnyit.
Nem maradt házuk, otthonuk, autójuk, lovuk,
és a gyermekeik kimondottan közjószágok,
kiknek az élethez aztán semmiféle joguk.
Rabszolgává téve mindennap öröm és nevetés,
muszáj vidámnak látszani, főleg jókedvűnek,
különben igen hamar meglesz a temetés.
Álomba ringatni magunkat igencsak veszélyes,
hiszen abban a helyzetben elalél az agyunk,
s mit kivetíthet, az gyakorta szeszélyes.
Szeszélyes, hiszen tőlünk függetlenül változik,
néha szépet mutat, máskor pedig kalandosat,
ám gyakorta az ember rosszat álmodik.
Az ébredés pillanatában tisztulni kezd mindez,
vajon mit is láthattunk a lelki szemeink előtt,
s a tisztánlátáshoz el kell jutni egy szinthez.
Egy szinthez, mely sokaknak nehézséget okoz,
és mivel nem tud eligazodni önmagán sem,
immár az álmai jelentése után nyomoz.
Álomba ringatni magunkat egy érdekes utazás,
meglehet sokkal felkavaróbb, mint az élet,
s izgalmasabb, az igazság utáni kutatás.
Egymást támogatva, egymást segítve kell haladni,
és akkor nem lehet megállítani az embereket,
a gonosz nem tud majd tovább maradni.
Össze kell fogni, de gyorsan, mert különben késő,
szeretni, s elfogadni egymást, tiszta szívből,
és akkor ez a harc lehet immár a végső.
Egymást támogatva szinte bármi elérhetővé válik,
felragyoghat ismét a szabadság, az élet napja,
s többé a lelkekkel a sötétség nem játszik.
Hipnotizáltak sokasága ballag a szakadék felé,
magukba mélyedve és halkan motyogva,
engedelmesen mennek a halál elé.
Útjuk közben éri őket sok inger, de nem érzik,
nem hallanak és nem is látnak már semmit,
s hogy miért ez a sorsuk, nem kérdik.
Pusztulásra ítéltettek gonosz és sötét erők által,
megfosztva a jogaiktól, s a szabadságuktól,
gyenge lelkük soha többé nem szárnyal.
Mindenfelől próbálják felébreszteni e tömeget,
sajnos azonban minden kísérlet hiábavaló,
magukkal rántanak sok fiatalt, s öreget.
Hipnotizáltak sokasága kullog, s meg nem áll,
nem hathat rájuk immáron semmi a világon,
minden álmuk, s vágyuk, végleg elszáll.
Szabadság nélkül nem mások, rabok vagyunk csupán,
agyhalott, lélegző robotok és kiszolgáltatott senkik,
s nem fog maradni egy emlék sem, tetteink után.
Minden egykori álmunk szétfoszlik a sötét szennyben,
és a valódi, igazi mivoltunk is nem létezővé válik,
hacsak nem sorakozunk fel a gonosszal szemben.
Sürgősen át kell gondolni, mi lenne az, amit tehetünk,
a haragot, a sértődést, s a nézeteltéréseket félretéve,
különben szabad emberek ím soha nem lehetünk.
Szabadság nélkül miket is hagyunk az utódokra végül,
rabláncokat, s egy remény nélküli világ lehetőségét?
Amennyiben igen, a bűnünk soha el nem évül.
Félre kellene tenni az ellentéteket, s a haragot,
hisz az csakis a rossznak kedvez folyvást,
és az ember úgy nem alkothat csapatot.
Csapatot, mely egymást segíti a bajnak idején,
támasz lehet a gonosz, vészterhes időkben,
és erőt meríthet a csapattársak sikerén.
Segítséget nyújthat, védelmet biztosít, ha kell,
megtanítja, mennyit is ér az őszinte szeretet,
s a védelme alatt bárki biztonságot lel.
Félre kellene tenni a hazug, s mérgező tanokat,
ím eljött az ideje kezet nyújtani egymásnak,
és megélni végre a jobb, szebb napokat.
