Saját alkotásaim
Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,
hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,
s bizony ezek nagyon tudnak fájni.
Megelevenedik a múlt, s a történések sora,
újra élhetjük a nekünk kedves napokat,
melyek már nem visznek sehova.
Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,
hol megállt az idő, végleges a nyugalom,
s mindenki a sírokra virágot tehet.
Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,
melegség járja át a test minden sejtjét,
és igen nehéz eltávozni onnan.
Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,
s összefonódva a természet igazi rendjével,
jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.
Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,
jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,
s nem számít, melyik fán volt a helyük.
Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,
az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,
és sok vizet immár egyikük sem zavar.
Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,
már nem többek, csupán bomló tetemek,
miket a végzet az utolsó útjára szalajt.
Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,
s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,
mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.
Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,
és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,
a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.
Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,
és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,
eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.
Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,
s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,
ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.
Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,
s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,
ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.
Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,
akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,
s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.
Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,
a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,
s tudatosul bennünk a gigászi harca.
Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,
a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,
amely mindig adós maradt a válasszal.
Felderengenek az együtt megélt vidám percek,
az ugratások, a számára fontos események,
és az óhajtott, végül megvalósult tervek.
Minderre azonban túl későn gondol az ember,
amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,
s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.
Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,
erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,
mindig velünk fekszik és velünk kél.
Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,
ám a vég előtt számot kell majd adnunk,
s felsejlik bennünk önmagunk múltja.
A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,
voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,
s a sors osztott ki minden szerepet.
Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,
ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,
és sokszor nem alakultak jól a tervek.
Kemény próbák, igazi barátságok, remények,
elhibázott döntések, beteges időszakok,
s olykor harag, máskor szeszélyek.
Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,
csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,
miután leszáll reánk, az örök éj leple.
Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,
s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,
ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.
Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,
és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,
bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.
A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,
s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,
nem hallották meg az igazság szavát.
Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,
s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,
önként menetelve a halálnak karjába.
Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,
lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,
s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,
igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,
s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.
Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,
fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,
és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.
Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,
az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,
és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.
A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,
sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,
semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.
Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,
a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,
s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.
A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,
s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,
ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.
Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,
mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,
könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.
A szemeknek nyílnia kellene, mielőtt végleg késő,
és biza ideje lenne látni is, s nem csupán nézni,
különben eljön az elmúlás pillanata, a végső.
Meg kellene látni végre mindazt, mi most történik,
a valóságot, amit a homály oly ügyesen elleplez,
és ami mögött a gyilkos végzet örvénylik.
Ideje lenne észre térni és hallgatni a józan tudatra,
elfogadni, hogy összefogás nélkül nincs remény,
a szeretet vezethet el a békés, győztes utakra.
A szemeknek nyílnia kellene, vagy így maradnak,
és már nem is lesz esélyük, bármit is meglátni,
mivel a dolgok igen rossz irányba haladnak.
Mindannyian eltávozunk egyszer, a sors dönt, mikor,
és nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk hátra,
ahogyan az sem, a halál reánk hogyan tipor.
Mindenkinek más az útja és az élete más titkot takar,
vannak, akiknek könnyű szellő simítja a napjait,
míg másoknak az édes dolgok íze is fanyar.
Akadnak olyanok, kiknek semmi, soha nem lesz elég,
mindannyiszor belekötnek mindenbe, mibe lehet,
másoknak a létét teljesen beszövik a mesék.
Mindannyian eltávozunk egyszer, ez fájó és szomorú,
azonban abban legbelül mind reménykedhetünk,
a sírunkon mindig lesz majd virág, koszorú.
