Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,
akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,
s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.
Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,
a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,
s tudatosul bennünk a gigászi harca.
Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,
a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,
amely mindig adós maradt a válasszal.
Felderengenek az együtt megélt vidám percek,
az ugratások, a számára fontos események,
és az óhajtott, végül megvalósult tervek.
Minderre azonban túl későn gondol az ember,
amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,
s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.
Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,
erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,
mindig velünk fekszik és velünk kél.