Saját alkotásaim
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Az élet nem adja fel, újra és újra talpra áll,
s legyen bármekkora nyomás alatt is,
harcol, nem pedig a csodára vár.
Mint a mondabeli főnixmadár új életre kel,
s hiába pusztítják háborúk, vagy mérgek,
végezetül újfent és ismét csak nyer.
Az élet nem adja fel, sem most, sem soha,
s bármennyire is igyekszenek megtörni,
neki a végtelenben is marad nyoma.
Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
Miért fogadjuk el a sorsot, ha alakíthatunk is rajta,
és miért is várnánk tétlenül, a csodában bízva,
miközben a világ nem az a kegyes fajta?
Miért nem küzdünk önmagunkért, a szeretteinkért,
és miképpen lehet az, hogy némán hallgatunk,
lesütve a szemünket az érzéseinkért?
Hogyan fogadhatjuk el, hogy elvegyék az életünk,
és hogyan tűrhetjük azt, hogy kisemmizzenek,
s mások döntsék el, miképpen élhetünk?
Miért fogadjuk el, hogy folyton semmibe vesznek,
elvárva, hogy létünkkel ne terheljük a Földet,
miközben ők dőzsölnek, isznak és esznek?
Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,
sebes szelek borzolják a tömött tollait,
s a világot most odaföntről látja.
Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,
azok nyájként legelésznek a kék égen,
s jól elvannak egymás között.
Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,
a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,
s igen jól jöttek a csendes esők.
Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,
építik a fészküket, kitakarítják odúikat,
s ellenőrzik a saját területüket.
Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,
s megdobogtatva az összes állat szívét,
feledteti, hogy az élet kemény.
Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,
onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,
s érzi, milyen is szabadnak lenni.
Annyi terhet kell cipelni mindenkinek, ki él,
és annyi gondot muszáj megoldani,
az illető bármennyire is fél.
Olyan sok nehézséggel szembesülhet bárki,
hihetetlen mennyi gyötrelem akadhat,
s így nehéz két lábon állni.
A meg nem értés mindennapos, s kegyetlen,
a valóság ridegebb, mint az elmélet,
és nem az a baj az egyetlen.
Annyi terhet kell cipelni, mi letör és sokkol,
mi annyira megvisel, szinte elpusztít,
s ez jár a fejekben sokszor.
Megannyi teher nehezíti a napokat, az éveket,
felemésztve rengeteg erőt és energiát,
s megrövidítve az emberi életet.
Eme teendő halom elvonja a figyelmet másról,
nem igen hagy lehetőséget elmélkedni,
s megfoszt társtól, vágytól, gyásztól.
Kiöli a lelkeket, s szinte élő holtakká változtat,
eltompít, megvisel, kiszolgáltatottá tesz,
és tehetetlenné, gyengévé kárhoztat.
Megannyi teher mérgezi és keseríti a perceket,
elmossa a szeretet lángját, a jót, a szépet,
s megfásít felnőttet, gyermeket.
Az élet sokszor meggyötör, megkínozza a lelket,
lehervasztja a fáradt arcokról a mosolyt,
s az ember kiutat nehezen lelhet.
Mindig újabb akadályt állít, s valamennyi nehéz,
elcsúfítja a szép álmokat, kiöli a vágyakat,
és mindezt még számtalan baj tetéz.
Az öröm sokszor nem felhőtlen és bizony kevés,
az érzelmek terén is hihetetlen a zűrzavar,
s evés helyett néha marad a nyelés.
Az élet sokszor meggyötör, ám muszáj harcolni,
meg kell küzdeni a problémákkal, a sorssal,
s végül talán sikerül nagyot alkotni.
Elkopik a test, miközben a lélek fiatal marad,
hajdani önmagának torz mása csupán,
s igen gyorsan a vég felé halad.
Fokozatosan veszít az erejéből és fáradékony,
mindenféle elváltozás mutatkozik rajta,
lassabb, kimerültebb, aluszékony.
Immáron nem tud gyorsan futni, sem ugrálni,
nem kitartó és minden hamar megviseli,
szeretne inkább otthon bujkálni.
Ezt azonban nem teheti, nem is hagyják neki,
s bár a benne lakozó lélek kitartásra kéri,
bármit is tesz, fájdalommal teszi.
Elkopik a test, ahogy az idő sebesen száguld,
legvégül már jártányi ereje sem marad,
s kiszáll belőle a lélek, akivel társult.
