Saját alkotásaim
Amit magunk elől is mindörökre titkolni akarunk,
mindaz, ami befolyásolja az érzéseinket,
s mind, amiért majd megszakadunk.
Igyekszünk túllépni mindenen, ami minket zavar,
s mohón faljuk az élet különféle pillanatait,
pedig a legtöbb a számunkra fanyar.
Amit magunk elől elrejtünk, az sokszor a valóság,
melyet nehéz elviselni, sőt szinte lehetetlen,
s ami a számunkra egy örök adósság.
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Az emberi sors a legtöbbeknek bizony nehéz,
szinte végig teher, munka, kihasználtság,
s igen ritka, mikor a szerencse benéz.
Az élet nem egyszerű, leginkább csak dráma,
véget nem érő színdarab, tragédiákkal teli,
s csak nagyon nehezen szedhető ráncba.
Persze vannak időszakok, mikor kisüt a Nap,
szelíden cirógat a szellő, nyugodt minden,
és a lélek egy kevéske időre pihenőt kap.
Az emberi sors legtöbbször túlontúl kemény,
csalódások sokasága, betegségek és kínok,
néhanap azonban bekacsint a remény.
Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,
s a pockok népe állandóan tömte a hasát,
mintha nem létezne többé a holnap.
Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,
volt miből válogatni és dőzsölhettek is,
ám mindőjük egy irányba menetelt.
Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,
ott fogságba kerültek az idők végezetéig,
s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.
Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,
élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,
és már alig lehetett hallani felőlük.
Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,
féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,
a zárt területük kapui, ím kitártak.
Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,
mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,
s meg is lepődtek önnön magukon.
Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,
képtelenekké váltak önálló tevékenységre,
s így valamennyien végleg elbuktak.
A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,
és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,
beleértve minden felnőttét, s gyermekét.
Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,
nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,
oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.
Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,
nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,
számára ez a lét elfogadható, nem pokol.
A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,
az emberiség kora hamarosan végleg lejár,
ám ebben ez az intelligencia nem hibás.
Az utolsó pillanatig történhet az életben bármi,
annyi minden megváltozhat, s jobb is lehet,
nem kell feltétlenül a reményre várni.
A sors igen csalafinta, s nagyon szeret játszani,
oly ügyesen manipulál, elrejti a saját lapjait,
közben megpróbál ártatlannak látszani.
Az utolsó pillanatig az esély felbukkan sokszor,
felbukkan, majd köddé válik, nem tér vissza,
és legvégül a végzet mindent lerombol.
A kitartó Remény soha nem adja meg magát,
s bár sérülten sokszor padlóra kerül,
talpra áll újra és hallatja szavát.
Az idők kezdete óta járja az útját a világban,
és igyekszik buzdítani az embereket,
bár maga sem teljesen hibátlan.
Olykor bizony eltűnik a szemek elől jó időre,
és olyankor úgy tűnhet, nem tér vissza,
sem ma, sem holnap, sem jövőre.
A kitartó Remény azonban felbukkan mindig,
és megjelenhet a legváratlanabbkor is,
mielőtt valaki élete végleg kisiklik.
