Saját alkotásaim
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Aki élni akar, az semmiképpen, soha ne legyen beteg,
mivel a régi, Hippokratészi eskü, immár a múlté,
és jó fizetségért lecsukódnak az orvosi szemek.
Sokuk befogja a fülét is, hogy ne hallja betegei szavát,
hiszen nem is érdekli az állapotuk, s a fájó kínjaik,
egyedül egyet tart szem előtt, csak a saját javát.
Nem érdekelt a gyógyításban, mert nem azért fizetik,
lényegtelenek az idősek, a gyengék és az elesettek,
ám jó, segítő szándékukat, oly hazugul elhitetik.
A kiírt gyógyszerek utáni jutalék, na az bizony számít,
meg a számtalan betegség, beteggel való elhitetése,
és a fehér köpeny látványa önmagában elkábít.
Újabban erősen megkopott, az egykor csodás hivatás,
elpárolgott a tisztelet és a bizalom az irányukban,
s a tevékenységük után, túlontúl sok a ríkatás.
Aki élni akar, az küzdjön önmaga, az utolsó percekig,
és igyekezzen talpon is maradni, amíg csak lehet,
s ne aszerint, ahogy a halálát mások tervezik.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
Az ego kalitkába zár és kiutat soha nem mutat,
megfertőzi az alapjában normális elmét is,
s e helyzetből menekvés után nem kutat.
Hiszi, hogy nem lehet más vélemény sohasem,
nem tűri el a bírálatot és mások állításait,
s bizonytalan, hogy mi is van odabent.
Nem fogadja el az igazságot, semmiképp, soha,
s ha netán kiderülne, hogy nem volt igaza,
akkor azt állítaná, ez nem más, csoda.
Az ego kalitkába zár, s önnönmagát védelmezi,
egyszerűen nem tűrhet semmiféle ellenállást,
miközben a hamis valóságot vélelmezi.
Néma óhajok, soha ki nem mondott szavak,
szívet marcangoló érzelmek sokasága,
és a cél előtt megállító lelki falak.
Bizonytalanság és félelem szinte mindentől,
folytonos kudarcok, ámítás, önbecsapás,
az óvatosság megvéd mindettől.
Néma óhajok és a szorosan összezárt ajkak,
látszólagos önbizalom, kedves mosoly,
a látszat sokszor csapdába csalhat.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
Érzelmi bizonytalanság szövi át az életünk,
és nem telik el nap álmodozás nélkül,
ezt bizony meg kellene értenünk.
Sajgó és szomorú szívek vívják a harcukat,
mindőjük a maga baját tarja fontosnak,
egész nap csörtetve a kardjukat.
Az igazat meg sosem hallva tetéződik a baj,
az érzések indulatos árjában fuldokolva,
óriási erővel dübörög a belső zaj.
A belső zaj, mely megzavarja az érzékeket,
egymás ellen fordíthat, gyűlöletet kelt,
és eltiporhatja az igazi értékeket.
Érzelmi bizonytalanság övezi ezt a világot,
és a Földön lakó valamennyi embert,
nincs olyan, ki még nem hibázott.
A lelkek háborgó tengerén ritkán van nyugalom,
s olyan sokszor fodrozza a hullámokat a szél,
hogy nem tud békében hajózni az unalom.
Gyakorta süllyednek el a praktikákkal teli hajók,
a gondokkal és bajokkal megrakott gályák,
s a szíveket kifosztó kalózok, csalók.
A valóságot szállító gyenge tutaj nehezen halad,
és a haragtól habzó vízen sokat hánykolódik,
nagyon sokszor a víz alatt is marad.
A lelkek háborgó tengerén nem egyszerű az élet,
rengeteget kell küzdeni a tajtékzó habokkal,
s közben észrevétlen múlnak el az évek.
A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,
oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,
s közben a tudatalatti sohasem alszik.
Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,
sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,
ám ezt nem igen érezteti szavakkal.
Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,
amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,
s emiatt nem tud felszabadultan élni.
Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,
s amiért szomorúan éli a mindennapjait,
nem megválaszolva önnön kérdéseit.
A lélek vívódása természetes, az életből árad,
s csakis azoknak okoz gondot, problémát,
akiknek a szívét emészti a bánat.
