Saját alkotásaim
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Mikor valaki fiatal, még hevítik az édes álmok,
teli van reménnyel és forró vágyakkal,
s nem sejti, a világ milyen álnok.
Mire rádöbben a valóságra, sajnos bizony késő,
számtalan kudarc éri, sok sebből vérzik,
és rájön, az útja nem lesz fénylő.
Ellenkezőleg, igen sok nehézség gyötri a lelkét,
rengeteg gondja akad és sokat csalódik,
s elveszni látja valamennyi tervét.
Mikor valaki fiatal, nem hisz az előtte járóknak,
a tanácsaikat kineveti, butaságnak tartja,
és elhiszi, soha nem bánkódhat.
A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,
s habár néha felcsillan a vigasz reménye,
valójában meg úgysem kímélnek.
Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,
s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,
ám elfeledni képtelen őket a képzelet.
Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,
kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,
és kihagyott lehetőségek, vegyesen.
A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,
az ember próbálja ügyesen titkolni őket,
s reméli, eljön a számára a pirkadat.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,
és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,
lelki békére, nyugalomra nem lel.
Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,
szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,
és semmivé válik mindenki terve.
A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,
a felfogóképesség csupán árnyéka magának,
s már egy fuvallatra is félve rezdül.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,
pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,
s végül kiderül, mennyit is értünk.
Mindenki bán valamit, amit nem tett meg soha,
s bár nagyon is vágyott rá, hogy megtegye,
míg várt, az esélye végleg elszállt tova.
Ugyanakkor megtett olyat, amire nem vágyott,
és nem is szándékozott, mégis véghez vitte,
hiszen egyszerűnek, s könnyűnek látszott.
Mindenki bán valamit, akár bevallja, akár nem,
s próbálhatja titkolni mások és önmaga elől,
akkor is igaz, egyszer fenn, máskor lenn.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,
s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,
melyek a fájó lelket ejtették rabul.
Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,
elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,
és mindezek semmivé foszlanak.
A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,
s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,
míg a fantázia uralkodik a tudaton.
Folyamatos nyomás alatt állnak az emberek,
s nyugalomra nagyon kevés az esélyük,
bezzeg gondjuk az van, rengeteg.
Számtalan napi teendő köti le a figyelmüket,
nincs idejük a valóságot tanulmányozni,
s ez nem könnyíti meg az életüket.
Beköszöntött a félelem, a rettegés sötét kora,
káosz és zűrzavar uralja immár a napokat,
erre az emberek nem vágytak soha.
Már nincs idő a jó és szép dolgokkal törődni,
nincsen idő szeretni, másokon segíteni,
s nem igazán van mihez kötődni.
Folyamatos nyomás alatt megtörnek a lelkek,
elveszítik egykori önmaguk igazi arcát,
s ilyetén békességet nem lelnek.
Mily terhet cipel egy lélek, az fel nem fogható,
mindenkinek megvan a saját búja, keserve,
ami másokkal meg nem osztható.
Annyi fájdalmat kell kibírni és eltűrni sokszor,
s annyi elutasítással muszáj szembesülni,
amennyire az ember nem is gondol.
Öröm és vidámság nélkül kegyetlen ez az élet,
hihetetlenül nehéz megvédeni önmagunkat,
s ez a világ nem érdemel ilyen véget.
Nem érdemel, hiszen még él benne jó és szép,
szeretet, szerelem, ragaszkodás, vágyak,
s az ég lehet még felhőtlenül kék.
Mily terhet cipel egy lélek, talán ki nem derül,
s mégis meg kell próbálni úgy hozzáállni,
hogy a szív kerekedhessen felül.
