Saját alkotásaim
Vannak olyan napok, amikor semmi nem sikerül,
mikor maga a lét is fáj, s hiába küzd az ember,
rengeteg ereje fogy, mire a pácból kikerül.
Vannak olyan napok, mikor nappal is dúl a sötét,
és a legjobb szándék is bántóvá, kínzóvá válik,
s nagyon nehéz eloszlatni a butaság ködét.
Vannak olyan napok, amikor borzalmas minden,
mikor a gondolkodás sem működik rendesen,
és úgy tűnik, reménykedésre ok nincsen.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, sötét és komor,
meg nem választott hóhérok gyilkolnak szerte,
a remény, s az igazság is, mankóra szorul.
Büntetik a jót, a szépet, a logikát, az értelmet, a hitet,
ugyanakkor ünneplik a hazugságot és a bűnt,
a szegényeknek pedig alig juttatnak vizet.
Elveszik a szabadságot, rabságra, szolgaságra ítélnek,
kiirtják az emberiség zömét, s a józanságot is,
sem felnőttet, sem gyereket nem kímélnek.
Megosztják az embereket és egymás ellen fordítanak,
hamis híreket, nem létező dolgokat mutatnak,
s a médiáik, főképp hazugságot ordítanak.
A szeretet, a család, s az összetartozás bűnnek számít,
az érzelmek sokasága nem megengedett többé,
a háttér aljas propagandája, bármit is állít.
Igen nagy bajok vannak eme világgal, mely kegyetlen,
a sötétség nem kíméli a fényt és az éltető erőt,
a gonosznak, nem ez a kártyája az egyetlen.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, ha van sajátja elég,
van mivel küszködnie, s van mitől szenvednie,
és eme küzdelem alatt, a lelke is megég.
Szörnyű nehéz cipelni mindazt, amit a sors reánk mért,
mindenki érzi önmagán, mennyire fáj mindez,
és sokszor mégsem sikerül elérni a célt.
Senki ne vállalja fel a mások terhét, mert nincs értelme,
nagy eséllyel elbukik, mivel nem tud bírni vele,
és végül beigazolódik, az összes félelme.
Miért is ragaszkodunk annyira, eme csodás életünkhöz,
mely számtalan gondot és fájdalmat okoz nekünk,
s egyre csak közelebb visz a végzetünkhöz?
Hogyan vagyunk képesek elfogadni az elnyomás terhét,
a kizsákmányoltságot, a semmibe vételt, a lenézést,
s miért hajtjuk végre, a sötétség gaz tervét?
Miképpen tudhatnak egymás ellen fordítani bennünket,
könnyedén megosztani, akaratunktól megfosztani,
s véglegesen uralni a testünket, lelkünket?
A szeretteink védelme nem a legfontosabb a számunkra,
az ő érdekük, a biztonságuk, egészségük megóvása,
szeretnénk kéretlen terheket a vállunkra?
Miért is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy vezessenek,
mások mondják meg, mit is tehetünk, s érezhetünk,
vágynánk, hogy egy tömegsírba temessenek?
Elszállt ez az év is, elfújta a zord idők hideg szele,
a sors nem igazán kegyeskedett biz senkivel,
s az emberek szíve aggódással volt tele.
Mindenki érezte a saját gondját és a saját terheit,
önnön problémáját, s a reá háruló nyomást,
amelyek gyakorta lenullázták a terveit.
Nagyon sokaknak kellett megküzdeni az életben,
megvívni a csatáikat, magáért a létezésükért,
s ez mély nyomot hagyott a lelkekben.
Persze akadtak vidámabb napok, s boldog percek,
szeretettel teli időszakok, örömteli ölelések,
amelyekben az emberek békére leltek.
Ezekből azonban kevés volt, s olyan nagy a hiány,
annyira megfogyatkozott maga az értelem is,
s túlteng a világban a hitvány, a silány.
Elszállt ez az év is és sok jót a következő sem ígér,
a remény az, amely nélkül oly nehéz küzdeni,
s mely jó esetben, akár a halálig kísér.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
Akarunk-e eme világon élni, szenvedni és küzdeni,
megkérdezte tőlünk ezt bárki, születésünk előtt,
mielőtt minket erre a pokolra kívánt küldeni?
A hormonok játékai és a termékei vagyunk csupán,
a természetes ösztön eredményei, s a végtermék,
melyek kényszerből élnek, s bámulnak bután?
Kinek kell ez a világ, amelyből hiányzik a szeretet,
ahol nem létezik becsület, tisztesség és igazság,
s melyben nem kímélnek felnőttet, gyereket?
Akarunk-e eme világon élni, ahol nincsen remény,
ahol esélyünk a jóra a nullával egyenlő mindig,
és amelyben a lét maga is nehéz, s kemény?
Balgán bégető birkák bandukolnak búval bélelve,
borzonganak, s bizonytalanok benső bajaikkal,
bizony beijednek, bégessenek bármerre.
A korosztályok között nem lehet békesség soha,
s nem lesz megértés sem, az önfejűség miatt,
amíg eme viszályt be nem lepi az idő pora.
Minden ember azt hiszi, hogy tudja, mi az igaz,
s ettől a tudattól nem tágít, nem enged belőle,
ami végül nem történik meg, az a vigasz.
A korosztályok között a harc az idők végéig tart,
pedig nem kellene így lennie és értelmetlen,
sajna eddig minden józan gondolat elhalt.
