Saját alkotásaim
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja izzó vágyait,
akkor önnön csapdájába esik és ott is ragadhat,
s emiatt nem tudja beteljesíteni az álmait.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja, kit is szeret,
hiába lángol a szíve és hiába van tele érzésekkel,
bizonytalansága kiveszi vitorlájából a szelet.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír, ha muszáj,
s elfogadja sokszor az elfogadhatatlant is,
hogy ne legyen sértődés és viszály.
A békesség érdekében alkut köt önmaga lelkével,
és fájdalmasan ugyan, de mégis fejet hajt,
csak így tud megbirkózni a terhével.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír és szenved,
s bár olykor megértőnek tűnik, kedvesnek,
a lelke mélyén mindig küzd, senyved.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, ám ezt tagadnia kell,
sóvárog a másik érintésére, az ölelésére, a csókjára,
s ezek hiányában, a lelke nyugalmat nem lel.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, fájdalmasan, égetőn,
és szenved, amikor a számára kedves másokat érint,
bizonytalanná válik, de reménykedik kétkedőn.
Az élethez nagy kitartás szükséges, bizony nem kevés,
biz rengeteg a gond és a megoldandó probléma,
hisz az élet nem csupán ivás, meg evés.
Az élethez nagy kitartás szükséges, de még mennyire,
az ember hiába hoz az erején felül is áldozatokat,
sokszor mégsem marad végül semmije.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után, izzón epekedve,
s féltőn rajta tartja a szemeit, kissé féltékenyen,
úgy érzi, hogy készen áll a szerelemre.
Mikor áhítozik egy lélek a másik után oly határtalanul,
s ugyanakkor a csalódástól tartva, igen óvatosan,
sokszor mereng magában, tanácstalanul.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és izzón vágynak,
epekednek, valódi érzelmeiket ügyesen titkolják,
miközben érzéseik viszonzására várnak.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és a lelkük repes,
sokszor önmaguknak is csak nehezen ismerik be,
hogy a bennük lobogó tűz, mennyire heves.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, annak vége,
amint megérinti bárki lelkét az ujjainak hegyével,
a lélek már érzi a tüzet, s nem nézhet félre.
Immár tudja, hogy a számára kiút, soha többé nincsen,
s bizonyára sok rosszat tehetett az élete folyamán,
amit nem tud megváltani, semmiféle kincsen.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, lángol az ég,
izzik a levegő, parázslanak az álmok és a vágyak,
s mindezen nem segíthet, egy raklapnyi jég.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
Színpompás virágok illatát viszi a szél nappal és éjjel,
a természet általuk mutatja meg csodás oldalát,
mikor reggelente együtt kelnek a fénnyel.
Színpompás virágok illatát viszi a szél a messzeségbe,
varázslatos illatuk eljut egész a lelkek mélyéig,
és így, soha nem merül majd a feledésbe.
