Saját alkotásaim
Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,
a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,
a fákon, a bokrokban, madárének csendül.
Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,
a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,
s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, vajmi kevés,
és annak is a nagy része gond, szenvedés,
s igen kevés az, ami jó, ami mesés.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, egy látomás,
egy vízió, egy illúzió, meg egy rövid álom,
hamar véget ér bennünk a lángolás.
A fehér virágok földjén, tündérek élnek, csodás lények,
a mesebeli erdő mélyén, az emberektől igen távol,
hírvivői ők a jóságnak, a békének, s a fénynek.
A fehér virágok földjén tündérek élnek és sosem félnek,
varázsuk észrevétlen védelmezi az arra érdemeset,
őrzői ők a lelkeknek, a szeretetnek, s a szépnek.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
akit a fény küldött a Földre egy napon,
mert érezte, nagy itt a hiány.
Főleg a tiszta és önzetlen szeretetből, a békéből,
a nyugalomból, meg az igazságosságból,
ez hiányzik, a lelkek mélyéről.
Hiány van a segítőszándékból és a megértésből,
a tiszteletből, az emberségből, s a jóból,
no meg, a valódi szerénységből.
Hiányzik az összetartás, s az összetartozás ereje,
gyakran viharfelhők takarják el a Napot,
egyre erősödik, a sötétség deleje.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
az erdő mélyén, a fehér galamb tisztásán,
ott nincs rossz, gonosz, sehány.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, de végleg,
mivel mindabból, amit valóságosnak láttatnak,
semmi és soha nem volt igaz, de tényleg.
Mikor ébred végre az öntudat, s mikor végre az ember,
mikor fog rádöbbenni, hogy bizony eltiporták,
és az egyszerű emberi mivolta, az nem kell?
Hagyjuk már ama csodás szemfényvesztést, az látszat,
eltompítja a tudatot, s eltorzítja a valóságot is,
ezáltal mindenki, a sötétség foglyává válhat.
Az örök homályban élők boldogok, a fény nem zavarja őket,
s nem kell félniük a tisztánlátás okozta sokktól,
így bátran, lehetetlen álmokat szőnek.
Az örök homályban élők boldogok, vesztenivalójuk nincsen,
semmiképp nem árthat nekik a szörnyű valóság,
s azt el sem fogadnák, semmi kincsen.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
Egyáltalán mennyit ér az életünk, vajon mennyit,
kezdettől a végig csak kihasználtak vagyunk,
és végezetül mégsem nyerünk semmit?
Egyáltalán mennyit ér az életünk, kinek mennyit,
az idő oly gyorsan elszalad, s mind elkopunk,
tényleg ennyit érünk, mindössze ennyit?
