Saját alkotásaim
Nehéz a sötétségből kijutni a fényre, nagyon is nehéz,
mivel igen erős láncon tartja a foglyainak a lelkét,
és mindent, amit a fény jelent, alaposan lenéz.
Nehéz a sötétségből kijutni a fényre, hatásos a mérge,
s akit magával ragadott a bűvereje, gyilkos tánca,
az már csak ellenségként tekint, a ragyogó égre.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Az igazság mély sebektől vérzik ezen a csodás világon,
a hajója régen léket kapott és önmaga fuldoklik,
nem tud a felszínre jutni, bármit is csináljon.
Az igazság mély sebektől vérzik és körötte éhes cápák,
idecsábította őket a vére szaga, amely szerteárad,
a ragadozók benne, csak a zsákmányukat látják.
Sokan vágynak a Mennyországba, ám csalódniuk kell,
hiába hiszik, hogy ők biza megszenvedtek ezért,
tévednek, s a lelkük, nyugalmat soha nem lel.
Azért a helyért meg kell küzdeni, s szívből jókat tenni,
harcolni az igazságért, a becsületért és a békéért,
csakis így lehet, az örökkévalóság felé menni.
Sokan vágynak a Mennyországba, de elbuknak hamar,
a kapuja előtt kiderül, hogy mekkorákat hibáztak,
és a csalódottság érzete lélekölő, igen fanyar.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Az emberi lélek igen érzékeny, mindig a szépre vágyik,
és mindig a jóról álmodik, az igaz érzésekről,
miközben gyakorta kerülgeti a pánik.
Pánikol a kudarctól, a csalódástól és attól, hogy veszít,
a félelemtől, a veszteségektől, a kihívásoktól,
s eközben a tudásból keveset merít.
Az emberi lélek igen érzékeny, sokszor szeretetre éhes,
nagyon áhítja a cirógatást és mégis tart tőle,
ha kitárulkozna, többre lenne képes.
A tartós hőség nem tesz jót senkinek, éppen ellenkezőleg,
elveszi az életerőt, megterhel, kimerít, a sírba juttat,
s bizony még a legerősebbek is megperzselődnek.
A tartós hőség nem tesz jót senkinek, biz hatásos fegyver,
kiöli a lelket, elpusztítja a termést, elvonja a figyelmet,
s a legvégén rájön az ember, hogy ő már nem kell.
Már nincs hova bújni a hőség elől, mindent áthatott,
átforrósította a falakat, az utcákat és a tereket,
a természetet is, mely így pokollá válhatott.
Szenved ember, állat, gyorsan kókadnak a növények,
mindenfelé fülledt a levegő, az élet romokban,
és esélye sincs, a forróság elöli szökésnek.
Már nincs hova bújni a hőség elől, dühödten tombol,
kiszárít, megaszal és a reménytől is megfoszt,
s már nem csupán nappal, este is rombol.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, de a lélek sem,
az emberek többsége nagyon szenved e pokolban,
s bizony sokszor nem marad szárazon a szem.
Nem marad, hiszen a sós izzadás elhomályosítja a látást,
marja az arcot, behatol az ember minden pólusába,
és nem fog hozni senkire, semmiféle áldást.
Bezzeg a temetőkben kellemes a hűvös, valósabb a béke,
az ott pihenő rokonok, barátok, ismerősök sokasága,
már mind eltávozott, a legragyogóbb fénybe.
Az iszonyú forróságban a test nem pihen, csakis vegetál,
és minden hazugság, ami arról szól, hogy ez így a jó,
össze fog dőlni, mint egy álombeli mesevár.
