Saját alkotásaim
Forr a méreg az üstben, s a fekete füst száll,
émelyítő bűz terjeng a környezetében,
az élőlényekre semmi jó nem vár.
A fortyogó folyadékban igen sok az adalék,
s tesznek róla a folyamatot felügyelők,
hogy igen kevés legyen a maradék.
Forr a méreg, amely elpusztíthatja a Földet,
s ha nem fog kialudni a tűz az üst alatt,
többé senki nem talál életet, zöldet.
Milyen fincsi a tücsök lábszára és a szárnya,
némi átalakítás után nem ropog annyira,
s nagyon odavaló, az emberi szájba.
Biztosan nem fogja elrontani senki gyomrát,
sőt, gátat vet az elhízás veszélyének is,
s ezzel megkönnyíti sokak sorsát.
Sok más bogár és féreg is bővíti a kínálatot,
mindenféle élelmiszerben benne lesznek,
s a készítők nem tűrnek el bírálatot.
Kinek is kellene a sült csirke, s a sült kacsa,
vagy a hatalmas libamáj, az oldalas,
amiket töm magába az elit java.
Ugyan ki enne hamburgert bogarak helyett,
netán töltött káposztát, sertés karajt,
mikor a szép jövő ím felsejlett.
Milyen fincsi finomságokat rejt a közeljövő,
ropogós lárvákat és frissen sült sáskákat,
ez a világ csodás, annyira lenyűgöző.
Tanulni sosem késő, bizonyítják ezt a napok,
mindig lehet valami újabbat elsajátítani,
csinálják ezt a kicsik és a nagyok.
A tudás hasznos, kiemel a szürke homályból,
magasabb szintre emel, jobban felvértez,
s nem függ a tanulni vágyó korától.
Tanulni sosem késő, a végső pillanatig lehet,
bárki fejlesztheti önmagát, több lesz tőle,
s a végén mindig az okosabb nevet.
Becsapva és megtévesztve élnek az emberek,
egykedvűen végzik a dolgukat naponta,
a teendőjük nem kevés, rengeteg.
Elgondolkozni sem idejük, sem erejük nincs,
annyira lefoglalja őket az a sok rossz,
s lassan szabad akaratuk sincs.
Elvész minden joguk, amit valaha szereztek,
amiért sokat harcoltak, s vérüket ontották,
miközben sok családtagot eltemettek.
Sötét vihar dühöng, mindennapos az ármány,
s valamennyi életforma veszélyben van,
hisz nem többek ők, mint zsákmány.
Becsapva és megtévesztve az élet kegyetlen,
tragikus idők járnak, s nem lesz irgalom,
amíg nem lesz rend a fejekben.
Mi az öröm az öregedésben és az elkopásban,
az egyre több fájdalomban, a kínokban,
s a közelgő utolsó felvonásban?
Mi a jó abban, ha ráncossá válik a feszes bőr,
ha a szem nem lát el az utca túloldaláig,
s ha mindenhol kinő a sötét szőr?
Mennyire tetszik, mikor eltorzul a csinos test,
az izmok elveszítik a régi feszességüket,
s az egykori aktivitás mára rest?
Hogyan hat, mikor a vonzerőnek végleg vége,
és a szépség, mi egykor fennen ragyogott,
elbujdokol a nem létező bús fenébe?
Mennyire szörnyű az, amikor eltávozik az ész,
egyre jobban leszáll a sötétség homálya,
s állandóan remeg mind a két kéz?
Minő lélekölő, mikor az emberen kiüt a ragya,
nem kívánatos domborzatok tűnnek elő,
s egyre gyorsabban hullik ki a haja?
Mi az öröm egykori önmagunk elvesztésében,
az emlékeink megkopásában véglegesen,
s a megmaradó semmi teljességében?
Varázslatos világegyetem, a végtelen pazar világa,
csillagködök, kvazárok, üstökösök, meteorok,
és galaktikus szépség minden irányba.
Felfoghatatlan méretek és el nem képzelhető jövő,
az anyag folyamatosan változik a kinti térben,
s a rejtélyek sokasága mindent átszövő.
Varázslatos világegyetem, amelynek nincs határa,
szupernóvák, fehér törpék, bolygók, s holdak,
az életre valamennyiüknek van hatása.
Ha a pénz nem létezne, a világ nagyon más volna,
nem a gyűlölködés és a kapzsiság uralná,
hanem az igaz szeretetről szólna.
A békéről, a nyugalomról, a családokról, s a jóról,
a szépségről, az összefogás óriási erejéről,
a becsületről és az igaz szóról.
Nem folyna a csapból is az ármány és a hazugság,
a sötét gonosz szemfényvesztése elbukna,
s helyette felragyogna az igazság.
Nem dúlna állandóan háború ezen a szép Földön,
nem irigykednének egymásra az emberek,
s nem volna drága hitel, kölcsön.
Ha a pénz nem létezne, a lélek nem lenne fogoly,
szabadon és tisztelettel bánna másokkal,
s természetessé válna a mosoly.
Örvénylik a sötétség és egyre nagyobb az ereje,
lehúz magához a pokolba minden élőt,
s igen hatékony a gyilkos deleje.
Megbabonáz, s megfertőz, sikeresen manipulál,
bekebelezi a jót, az igazságot, s a valót,
önként pedig soha nem kapitulál.
Örvénylik a sötétség és a közelében dúl a halál,
pusztítja az értelmet ahogyan csak tudja,
de sikert, győzelmet soha nem talál.
Vissza kell térni a múltba, az emlékek szárnyán,
s felidézni mindazt, ami valaha csodás volt,
így segítve túllépni a jelennek árnyán.
Mindazon pillanatok, melyek a szívekben élnek,
amelyek sok vidámságot és örömöt okoztak,
előkészítik a ragyogó útját a fénynek.
Vissza kell térni önmagunkhoz, kik voltunk rég,
és megnyugtatni, megpihentetni a lelkünket,
nem szabad feladni az álmainkat még.
Egy gyengéd érintés és egy kedves mosoly,
egy támogató, érzelmekkel teli ölelés,
s a lélek a búban már nem fogoly.
Szárnyakat kap a szív, s szabadon szárnyal,
megszabadul a sok általa cipelt tehertől,
és leszámol az őt fojtogató árnnyal.
Egy gyengéd érintés, vágyak és remények,
újjáéledő álmok, beteljesülő szerelmek,
a tettek sokszor magukért beszélnek.
