A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

 

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

 

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

 

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

 

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

 

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Egy olyan világban

Egy olyan világban élni micsoda élmény,

amelyben semmit nem szabad soha,

s nem kell a rabsághoz kérvény.

 

Melyben nincs szabadság és nincsen jog,

az elnyomás, az eltiprás természetes,

s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.

 

Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,

és ahol nincs egyetlen emberfia sem,

aki gyilkosaitól kegyelmet kér.

 

Melyben a szeretet szitokszónak számít,

az ölelésről nem is tudják, hogy mi,

s az elmebajtól senki nem tágít.

 

Miben a becsület és a tisztesség fantázia,

a segítőszándék biz kifejezetten horror,

s tilos bárkinek az eszét használnia.

 

A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,

az összetartás hihetetlenül megvetendő,

és a létezés, na az az igazi főbűn.

 

Egy olyan világban, melyben nincs lélek,

s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,

az emberiség leköszönhet, ím végleg.

Néma gyász hangulata

Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,

és szomorúság szellője suhan a világ körül,

tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.

 

Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,

emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,

s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.

 

Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,

az eltávozott szerettek nem feledhető arca,

sok szem ilyenkor nem marad szárazon.

Elrejtett gondolatok

Elrejtett gondolatok, mélyen megbúvó érzések,

izzó vágyak, s a lelket felemésztő lobogó tűz,

mindig vannak új és még újabb kérdések.

 

Lesütött szempillák, zavarba ejtő percek titkai,

belülről folytonosan kínzó a bizonytalanság,

s mindezek fölött nem könnyű elsiklani.

 

Elrejtett gondolatok, s a közömbösség látszata,

ez mind csupán játék, a titokzatosság része,

mely anélkül fáj, hogy kívülről látszana.

Emberek vagyunk

Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,

ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,

bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.

 

Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,

és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,

arra várhatnak, hogy istenek legyenek.

 

Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,

akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,

s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.

 

Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,

s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,

úgyis kitörnek rabságukból a fények.

A technika ördöge

A technika ördöge ügyesen tagadja a létét,

elhiteti, hogy kizárólag jóra használják,

s nem segíti majd e világnak a végét.

 

Az emberek teljesen a hatása alá kerülnek,

és szinte minden percben leköti őket,

közben észrevétlenül alámerülnek.

 

Alámerülnek a szemfényvesztés közepébe,

elutasítanak minden személyes dolgot,

s így nem jutnak egymás közelébe.

 

Mások társaságára már nem igen vágynak,

inkább éjjel-nappal a telefont bűvölik,

s vele kelnek, majd vele is hálnak.

 

Eközben a technika sötét oldala dolgozik,

s hihetetlen fejlődésen megy keresztül,

bizony egyetlen élővel sem osztozik.

 

A mesterséges intelligencia hatalomra tör,

rakétákat, bombákat, repülőket irányít,

s az év összes napján tömegeket öl.

 

Mindenkit lehallgat, állandóan megfigyel,

hamarosan az egész világot korlátozza,

s nem kegyeskedik soha, senkivel.

 

A technika ördöge elkápráztat és elcsábít,

elvonja a figyelmet az igazi valóságról,

s elaltat, mielőtt véglegesen elkábít.

Melyiket válasszuk

Melyiket válasszuk, a halált, vagy az életet,

a szenvedést, a kínokat, s a gyötrelmeket,

esetleg a vidám, boldog és szép éveket?

 

A gyűlöletet, az irigységet, s a kapzsiságot,

az örökös sötétséget, az ármányok sorát,

vagy az értelmet és egy szebb világot?

 

A közönyösséget, az árulást, s a durvaságot,

egy csodás, élőlényekkel teli zöld bolygót,

vagy inkább egy élettelen pusztaságot?

 

Az utálatot, a lenézést, a lelkek rombolását,

netán a szeretetet, a nyugalmat, s a békét,

amelyek legyőzik a gonosz tombolását?

 

Melyiket válasszuk, önmagunk valódi énjét,

amelyik gondoskodó, féltő és segítőkész,

vagy énünk idomított, rabszolga lényét?

Lelketlen szeretet

Lelketlen szeretet árnyéka vetül a mindennapokra,

s mogorvává, érzéketlenné teszi az embereket,

ezzel csapást mérve a kicsikre, nagyokra.

 

Egyre jobban átszövi az életet, a gondolatok sorát,

s megzavarja a legszorosabb kapcsolatokat is,

kiirtva az őszinte szeretetnek a nyomát.

 

Megfertőzi az elmét, amely így homályossá válik,

megfeledkezik a jóról, a szépről, az igazságról,

s a fertőzött csak az engedelmességre vágyik.

 

Elfeledi, hogy ki volt egykor, milyen volt az élete,

nem érez sajnálatot, nincs benne együttérzés,

s nem fogja fel, hogy ez nem az ő érdeke.

 

Szenvtelen arccal nézi mások fájdalmát és kínjait,

önmagát megtagadva, bambán bámul a világra,

s felégeti maga mögött a reménynek hídjait.

 

Lelketlen szeretet égeti a szemeket és vakká teszi,

elpusztítja a szerelmeket, az igaz barátságokat,

s aki hisz benne, az mindezt észre sem veszi.

Őseink, elődeink emléke

Őseink, elődeink emléke örökre fennen ragyog,

tetteik, dicsőségük, s harcaik a szabadságért,

küzdelmük a hazáért, ők igazi csillagok.

 

Dúlta országunkat a tatár és pusztította a török,

az Árpád-háziak, s a Hunyadiak védelmezték,

sokszor próbáltak ártani hazaáruló körök.

 

Dobó István, Zrínyi Miklós és sok várkapitány,

hűen, sokszor az utolsó vérükig védték a hont,

mert mindannyian tudták, mi a helyes irány.

 

A Habsburgok elnyomták, sanyargatták a népet,

fellázadt a magyar, elege lett a szolgaságból,

s Kossuth és Petőfi nem akart ilyen véget.

 

1848 megmutatta, ha összefog a nemzet egésze,

ha igaz ügyért áll ki nemes és egyszerű ember,

bizony valósággá válhat mindenki reménye.

 

1956-ban ismét fellángolt a szabadságnak tüze,

fegyvert ragadott öreg, fiatal, nők és férfiak,

s kitört belőlük az elnyomottak dühe.

 

Őseink, elődeink emléke nem feledhető el soha,

minket pedig, kik gyáván feladjuk magunkat,

eltemet az idő, s belepi sírunkat a moha.

A gonosz fegyverei

A gonosz fegyverei a pénz és az aljas ármány,

amelyek befészkelik magukat az elmékbe,

mindegy, hogy milyen fájdalmak árán.

 

A manipuláció, s a megtévesztés igen sikeres,

ám amennyiben mégsem hatnának eléggé,

a sunyi hatalom meglehetősen ideges.

 

A kitűzött cél az elpusztítás, s a teljes uralom,

a szeretet, a becsület, a tisztesség kiirtása,

és igyekeznek változtatni a tudaton.

 

A tudaton, melyben még él a jó, s él a remény,

amelyben valódiak az érzelmek, a vágyak,

és miben érző lény a gazdag, szegény.

 

A gonosz fegyverei az uszítás és a megosztás,

s mindezek ellen túlontúl nehéz küzdeni,

az összefogás lehet csakis a megoldás.