Saját alkotásaim
Az álmok világában béke van és nyugalom,
szeretet járja át a szíveket, a lelkeket,
s a boldogság az igazi jutalom.
Senki nem bántja a másikat, hanem imádja,
segíti, amiben tudja, s támogatja mindig,
végül együtt nevetnek a világra.
Nem létezik betegség, zsarnokság, félelem,
sem irigység, gyűlölet, fájdalom, rettegés,
s csak az igazság a valódi lételem.
Az álmok világában nincsen gonosz, bánat,
nincs teher, gond, adósság, vagy rossz,
s az ember reményből építhet várat.
Miféle világ az, ahol az igazakat, a jókat büntetik,
a rosszak pedig vigadnak, javakban dúskálnak,
s alkalmanként egymást még ki is tüntetik?
Milyen élet az, amelyben a gyengéket eltapossák,
amelyben nincs sajnálat, részvét, összetartozás,
s hol még az emberek lelkét is elrabolják?
Érdemes-e létezni igaz szeretet, s megértés nélkül,
folytonosan megfélemlítve és rettegések között,
miközben tudjuk, a jótett soha meg nem térül?
Miféle világ az, hol az embert rabszolgának nézik,
s úgy is bánnak vele, kizsákmányolják, lenézik,
és kisajtolnak belőle mindent, az utolsó vérig?
Többet ér a világ, mintsem hagyjuk elvérezni,
és hagyjuk kiölni a lelkünket, a szívünket,
a sors munkáját nekünk kell elvégezni!
Nem várhatjuk, hogy majd mások megoldják,
s nem nézhetjük a szeretteink elpusztítását,
és azt sem, hogy az értelmet megfojtsák!
Nem tűrhetjük, hogy mindenünket elvegyék,
s mindent, amiért vért izzadva dolgoztunk,
a hazug senkik önmaguknak eltegyék!
Ne nézzük tétlenül a szabadságunk eltiprását,
a jogaink teljes megsemmisítését örökre,
és a vágyaink, álmaink megtiprását!
Többet ér a világ, mintsem a gonosznak adjuk,
amely örökre börtönbe akarja zárni a fényt,
s vele együtt minket is, ha hagyjuk!
A lelkek segélykiáltása néma és nem hallható,
legyen az bármily szenvedő, vagy keserves,
netán könyörgő, s vészesen jajgató.
Csupán az hallja meg ezen hangokat, aki érez,
aki önmaga is ugyanúgy látja a világ bajait,
s aki nem egy rálegyintéssel végez.
A lelkek segélykiáltása átjárja az időt, a teret,
elér egészen a csillagokig, a galaxisokig,
s az útja onnan a végtelenbe vezet.
Végveszélyben van az emberiség és ketyeg az óra,
sötét körök igyekeznek kiirtani mindenkit,
s nem számíthat a világ semmi jóra.
Készül az új és újabb halálos méreg, amely megöl,
nem fog kegyelmezni, s nem fog megkímélni,
a pusztulás előtt kódokkal megjelöl.
Legyen felnőtt, vagy picike gyermek, nem számít,
sajnálatra, segítségre, kíméletre esély sincsen,
s terveitől a gyilkos had nem tágít.
Végveszélyben az életösztönnek ébrednie kellene,
különben elvész minden, aminek értelme volt,
elhal a remény és a szabadság szelleme.
A levegőnket is elveszik, miután mindent elvettek,
a szabadság, a jog, s a lehetőség már nem létezik,
a sötétség homályában valamennyien elvesztek.
Le kell mondani mindenről, ami valaha érték volt,
meg kell tagadni az értelmet, a szeretetet, s a jót,
eddig az élet nem a rosszról, gonoszról szólt.
Ezután azonban minden más lesz, sokkal rosszabb,
olyan, amit felfogni is képtelen egy szabad elme,
s az alkonyat a szokásosnál sokkal hosszabb.
A Nap sem ragyog oly büszkén, mint annak idején,
s égető sugarait mások irányítják terveik szerint,
ahogyan kifognak a télnek is a rideg hidegén.
A levegőnket is elveszik, amennyiben ezt hagyjuk,
s ha csupán tétlenül várunk valamiféle csodára,
akkor a végzetünket biztosan meg is kapjuk.
Elvett életek, megnyomorított, tönkretett emberek,
mesterségesen elpusztított gazdaság, s éghajlat,
a nyakunkba zúdított probléma rengeteg.
Már nem a pénzért kell küzdeni, hanem az életért,
a megmaradásért, a családunkért, s magunkért,
hiszen az eddigi életünk örökre véget ért.
Bármilyen hihetetlen is legyen, ám sajna ez a való,
az ármány mételye gonoszul ellepte a világot,
és megtévesztette azt, mint egy trójai faló.
Amíg abban a hiszemben telnek a napok, a percek,
hogy minden rendben, visszatért a normalitás,
addig a sötét homályban új méreg serceg.
Nem lesz kegyelem, sem kímélet, sem könyörület,
s mindaddig nem lesz valódi nyugalom soha,
míg véget nem ér ez a tébolyult őrület.
Elvett életek és koszorúkkal borított sírok tömege,
ha az emberiség harc nélkül feladja önmagát,
nem reményektől csillog a jövő fövenye.
Erre a világra megszületni aztán igazán csodás öröm,
nincs ennél szebb, s nem lehet bölcsebb gondolat,
főleg, ha belül maradunk a szegénység körön.
Mindig az a legjobb, ha tűrjük az igát, az elnyomást,
ha mindig engedelmeskedünk az elpusztítóinknak,
s reméljük, így megérhetjük az utolsó felvonást.
Ha a sötétség hitvány erőit éltetve, fizetjük az adókat,
s mindig jámborul, békésen bólogatva helyeslünk,
pénzzel tömjük a hazug, aljas, féreg csalókat.
Amíg soha nem vonjuk kétségbe a valótlan állításait,
s míg az elhullásunk megfelel a gonosz tervezetnek,
beteljesítve a jövőlátók számítógépes számításait.
Erre a világra megszületni minden ember szép álma,
és bizony annyira felemelő érzés eltiportnak lenni,
nem is lehet normális, akinek nem az a vágya.
Volt egyszer egy ember, dolgos, szorgos, szerény,
tisztességgel, s becsülettel élte az életét,
és nem hitte el a rosszat szegény.
Nem érezte, hogy mily gyorsan sötétedik a világ,
csupán azt látta, mennyire csodás minden,
és milyen varázslatos a sok virág.
Egészségesen teltek a napjai, boldogan, vidáman,
szerette a családját, imádta a gyermekeit,
s tudta, nincs olyan, hogy hibátlan.
Egy napon azonban kitört a vihar, áradt a mocsok,
mindenféle szennyet árasztott mindenfelé,
s az ember érezte, egy helyben topog.
A naptól kezdve, új és újabb szutyok áztatta testét,
s hiába igyekezett megfürdeni mindennap,
már a látvány is megfertőzte a lelkét.
Kezdte valóban betegnek érezni magát, s rettegett,
megingott az önbizalma, bizonytalanná vált,
és addig nem létező kórban szenvedett.
A sok mocsok teljesen megfertőzte az ép elméjét,
immáron elhitte, csak egy új vihar segíthet,
melyben megőrizheti családja emlékét.
Ugyanis velük sem találkozott, s ezt igen fájlalta,
addig szenvedett, amíg a szeretet erőt adott,
és a harcot a szutyok ellen felvállalta.
Volt egyszer egy ember, ki végül az égre tekintett,
összeszedte magát, visszanyerte az erejét,
s mikor ismét dörgött, csak legyintett.
Korlátozott idő, gondokkal lefoglalt percek,
az embereknek soha sincs nyugodalma,
s a háttérben így haladnak a tervek.
Nem jut elegendő idő pihenésre, egymásra,
a kimerültség mindennapos, rendszeres,
s ezáltal nincs lehetőség sok másra.
Nincs energia a gondolkodásra, jó tettekre,
sem elegendő erő megsegíteni másokat,
s a világ sokasága a hitét vesztette.
Korlátozott idő, melyben a lehetőség kevés,
amelyben egyre kevesebb a pénz bármire,
s örömnek marad az ivás, meg az evés.
