Saját alkotásaim
Színes falevelek és nyugalom uralja a tájat,
ragyog a Nap, kellemes melege simogat,
száműz eme vidékről minden árnyat.
Állatok készülnek a téli pihenőre serényen,
s amíg csak lehet, gyűjtögetik az élelmet,
minden falatért küzdenek keményen.
Apró neszek, halk zörejek, sejtelmes zajok,
a bokrok alján játszanak a siheder állatok,
s eközben a közelben pihennek a nagyok.
Színes falevelek és nyugalom, sebes patak,
lassan közeledik a varászlatos alkony,
és hamarosan lepihennek a vadak.
Iszonyú forróság gyötri, kínozza a világot,
megsárgítja a mezőket, a fák leveleit,
s elszárítja valamennyi virágot.
Az emberek is rettentően szenvednek tőle,
folyamatosan izzadnak, tapad a ruhájuk,
s a pokoli hőség veszélyes a bőrre.
Az állatvilág kínjai ugyanolyanok, égetők,
szomjasan, lesoványodva és tikkadtan,
a fájdalmaik csak szemmel mérhetők.
Kiszáradnak a folyók, a patakok, s a tavak,
ivóvízhiány alakul ki szerte a Földön,
a kiszáradt medrekben döglött halak.
Iszonyú forróság és irányítható természet,
amikor a cél találkozik a technikával,
minden élőlényt utolér az enyészet.
Madárcsicsergés hajnalban, este és reggel,
igazi nyugalmat sugall, békét, szeretetet,
s kellemesebben szól, mint a vekker.
Messze viszi a szél a kis madarak hangját,
s változatos dallamok kelnek versenyre,
ezzel szebbé téve az emberek napját.
Madárcsicsergés a természet kedves része,
behozza az életet, s a reményt a városba,
így száműzve a sötétséget a fénybe.
Egy nyugodt éjszakán rigók éneke hallik,
a természet nagy része pihentetően alszik.
Csendesen növekednek az ágon a rügyek,
s ilyenkor nőnek ezerszám a réten a füvek.
A telihold lekacsint a magasból a vidékre,
és ezüstös fénye megmerül a patak vizébe.
A fák között szentjánosbogarak suhannak,
a fülesbaglyok ma is élelem után kutatnak.
Egy nyugodt éjszakán a róka járja az útját,
s már szinte szájában érzi a fácánok húsát.
Az alvó virágok szirmait cirógatja a szellő,
miközben mélyen pihen a sötétben az erdő.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
Új élet sarjad a mezőn, eljött a kikelet ideje,
és ugyan még kissé hűvösek a hajnalok,
hamarosan visszavonul a tél hidege.
Madarak éneke száll tova, s virágok nyílnak,
méhzümmögés hallik, lepkék libbennek,
a fekete rigók a területükért vívnak.
A magasban héja köröz és a széllel szárnyal,
alant vadnyulak száguldanak, s játszanak,
a fajdok meglepik társukat egy tánccal.
Új élet sarjad és a természet önmagára talál,
fürge gyíkok sütkéreznek a kövek között,
s újból nyüzsgővé válik a zöldellő határ.
A tavaszi szellő bársonyán gyöngyözik a harmat,
a madarak többsége éjjelente vidáman dalol,
s nappal a szemek elől elbújva hallgat.
Éled a természet, rügyek bimbóznak a fák ágain,
zöldellni kezd a fű a réteken, s csobog a patak,
ragyog a napfény a Föld varázslatos tájain.
Kiszabadul fagyos börtönéből az őszinte szeretet,
s lágyan megcirógatja a vágyakozó arcokat,
felvidítva minden felnőttet és gyereket.
A tavaszi szellő bársonyán a remény is útjára kél,
és útján megdobogtatja a legapróbb szívet is,
s boldogságot hoz mindenkire, aki csak él.
A legélhetetlenebb helyen is kicsírázik az élet,
csak megfelelő körülmény kell mindehhez,
s mindezt a tudást letagadni biza vétek.
Amennyiben akad elegendő ivóvíz és energia,
az alapok már meg is vannak eme csodához,
csupán kell még hozzá egy kis esszencia.
Mikor ezen összetevők elegyednek egymással,
megtörténik az, ami hihetetlennek tűnhet,
gazdagítva a természetet egy, s mással.
A legélhetetlenebb helyen sem arathat a halál,
és bármilyen kegyetlen, gonosz is a sors,
az ember mindig újabb esélyre talál.
Tavaszi szellő szédítő, bódító illata járja át a tájat,
mindenfelé a varjak sötét serege legeli a füvet,
s a jó idő magára már nem igen sokat várat.
A tél hamarosan visszavonul, a küzdelmet feladja,
nem hoznak a reggelek fagyokat és jégcsapokat,
s magát az évszakváltásnak gyorsan megadja.
Abbahagyja a didergetést és az emberek kínzását,
s nem fagyasztja le a bőrt a szenvedő arcokról,
megérti a váltakozó természetnek a hívását.
Tavaszi szellő suhan a még alvó növényzet fölött,
s felvidítja nemsokára a megfáradt lelkek sorát,
nem hagyva keserűséget a rideg idők mögött.
Az értelem tava egy letűnt kor maradványa,
egykor csodás napokat látott maga körül,
ám mára beindult a végső hanyatlása.
Egy mély völgyben található az ősidők óta,
sűrű erdővel borított hegyek néznek le rá,
és annak idején sok állat hallott róla.
Lejártak a partjára magukba szívni a tudást,
s naponta itták a kristálytiszta, dús vizét,
majd gyakorolták a menekülést, futást.
A tó fénykorában az egész helyet betöltötte,
s néha már olyannyira megtelt életerővel,
hogy a szárazabb helyeket is elöntötte.
Áldásos hatása érvényesült fűben és fában,
miatta borultak virágba a közeli mezők,
s vize éltette őket télben és nyárban.
Egy idő után zavaros víz csörgedezett belé,
teli vegyi méreggel, trágyával, kosszal,
és a szenny tömegével indult felé.
Mikor elérte, sűrű és sötét mocsok lepte el,
bűzös lett, az állatok ivás után meghaltak,
s a természet érezte, ez gonosz jel.
Az értelem tava a kiszáradás szélére került,
sekély lett, ám elérte egy friss vizű patak,
s a tó a végzet elől a reménybe merült.
