Saját alkotásaim
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, lekacsint a Földre,
s végiggondolja mennyi szépséget is látott,
szívesen gondol a virágokra, a zöldre.
Mosolyog, amikor az állatvilág tetteire gondol,
mikor látta, hogyan mókáznak a páviánok,
s az orrszarvú milyen mérgesen tombol.
Szinte érezte a különféle virágok bódító illatát,
s elmélkedés közben megcirógatta a füvet,
ekkor látta ébredni az est első csillagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, elköszön álmosan,
és bágyadtan pislogva néz szét a kék égen,
ám tudja, reggel visszatér sármosan.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,
sebes szelek borzolják a tömött tollait,
s a világot most odaföntről látja.
Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,
azok nyájként legelésznek a kék égen,
s jól elvannak egymás között.
Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,
a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,
s igen jól jöttek a csendes esők.
Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,
építik a fészküket, kitakarítják odúikat,
s ellenőrzik a saját területüket.
Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,
s megdobogtatva az összes állat szívét,
feledteti, hogy az élet kemény.
Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,
onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,
s érzi, milyen is szabadnak lenni.
A békesség szigetén nem létezik a harag,
nincs ármány, sem semmiféle rossz,
s az idő a végtelen felé halad.
Dúsak a mezők, kristálytiszták a patakok,
virágok illata tölti be az egész teret,
s e helyen nincsenek viharok.
A szeretet átjár minden pillanatot, percet,
a természet szépsége varázslatos itt,
s e helyen az élet csak nyerhet.
A békesség szigetén a napok nyugodtak,
bárányfelhők veszik körül a Napot,
s a fák az álmokról susognak.
Színes falevelek és nyugalom uralja a tájat,
ragyog a Nap, kellemes melege simogat,
száműz eme vidékről minden árnyat.
Állatok készülnek a téli pihenőre serényen,
s amíg csak lehet, gyűjtögetik az élelmet,
minden falatért küzdenek keményen.
Apró neszek, halk zörejek, sejtelmes zajok,
a bokrok alján játszanak a siheder állatok,
s eközben a közelben pihennek a nagyok.
Színes falevelek és nyugalom, sebes patak,
lassan közeledik a varászlatos alkony,
és hamarosan lepihennek a vadak.
Iszonyú forróság gyötri, kínozza a világot,
megsárgítja a mezőket, a fák leveleit,
s elszárítja valamennyi virágot.
Az emberek is rettentően szenvednek tőle,
folyamatosan izzadnak, tapad a ruhájuk,
s a pokoli hőség veszélyes a bőrre.
Az állatvilág kínjai ugyanolyanok, égetők,
szomjasan, lesoványodva és tikkadtan,
a fájdalmaik csak szemmel mérhetők.
Kiszáradnak a folyók, a patakok, s a tavak,
ivóvízhiány alakul ki szerte a Földön,
a kiszáradt medrekben döglött halak.
Iszonyú forróság és irányítható természet,
amikor a cél találkozik a technikával,
minden élőlényt utolér az enyészet.
