Saját alkotásaim
Egy pihentető nap mindenkire ráfér nagyon,
sőt nem is egy, hanem annak sokszorosa,
és nem is kell hozzá irdatlan vagyon.
Elég hozzá egy állatkerti látogatás néhanap,
esetleg egy kellemes séta a természetben,
és ehhez szükségtelen nagy pénzalap.
Ott vannak az élmények, az igazi nyugalom,
a szépség, a különlegesség, az érdekesség,
és senkit nem gyötör majd az unalom.
Egy pihentető nap, amely hihetetlenül ritka,
mégis képes megsokszorozni a reményt,
s pont a különlegességében van a titka.
Madárcsicsergés és nyugalom, virágok a réten,
csobogó patak iramlik a zöld fű rejtekén,
s bárányfelhők suhannak a kék égen.
Színpompás lepkék lebbennek levélről-levélre,
arrább méhek zümmögnek igen serényen,
s mind virágnektárt gyűjtenek ebédre.
Sürög-forog a rovarvilág, s mind teszi a dolgát,
azt, amire születtek, amiért élnek a Földön,
s valamennyi egyengeti az utódai sorsát.
A fekete rigók dala messze száll, betölti a teret,
a cinegék, a tengelicek, felváltva énekelnek,
s a rovarokból falatozni mindőjük szeret.
Madárcsicsergés és nyugalom, békesség honol,
a természet megmutatja a szebbik oldalát,
errefelé az élet vidám és nem komor.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, lekacsint a Földre,
s végiggondolja mennyi szépséget is látott,
szívesen gondol a virágokra, a zöldre.
Mosolyog, amikor az állatvilág tetteire gondol,
mikor látta, hogyan mókáznak a páviánok,
s az orrszarvú milyen mérgesen tombol.
Szinte érezte a különféle virágok bódító illatát,
s elmélkedés közben megcirógatta a füvet,
ekkor látta ébredni az est első csillagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, elköszön álmosan,
és bágyadtan pislogva néz szét a kék égen,
ám tudja, reggel visszatér sármosan.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,
még gyengécske, kicsi és alig látható,
ám kifejlődve szép lesz a nyáron.
A haldokló növény eme rügyben él tovább,
neki adja át az erejét, a tapasztalatait,
és innen a szél sem viszi odább.
A reménytelenségből képződött ez a hajtás,
amely egészséges és egyre erősödik,
jót tett neki a rövid téli alvás.
Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,
megmutatja, hogy az életösztön óriási,
s míg él, a természet gondozza.
Ragyogó tavaszi napfény cirógatja az embereket,
és kicsábít minden élőlényt a természetbe,
beragyogva a mezőt, a fenyveseket.
A kék ég végtelen tengerén madárrajok szállnak,
a réten korai virágok bontogatják szirmaikat,
s egy időre távoznak a téli árnyak.
Ragyogó tavaszi napfény hozza vissza a reményt,
s éleszti fel a rég elfeledett vágyak sokaságát,
adva az életnek egy újabb esélyt.
Magasan köröz a sas, a szárnyait szélesre tárva,
sebes szelek borzolják a tömött tollait,
s a világot most odaföntről látja.
Szikrázóan ragyog a Nap a bárányfelhők fölött,
azok nyájként legelésznek a kék égen,
s jól elvannak egymás között.
Rügyeznek a fák és alant kizöldelltek a mezők,
a bokrok is gyors növekedésbe kezdtek,
s igen jól jöttek a csendes esők.
Az állatvilág tagjai is levetik a téli öltözéküket,
építik a fészküket, kitakarítják odúikat,
s ellenőrzik a saját területüket.
Eljött a tavasz ideje, ismét életre kelt a remény,
s megdobogtatva az összes állat szívét,
feledteti, hogy az élet kemény.
Magasan köröz a sas, fent nem zavarja semmi,
onnan nézi, ahogyan az élet felpezsdül,
s érzi, milyen is szabadnak lenni.
A békesség szigetén nem létezik a harag,
nincs ármány, sem semmiféle rossz,
s az idő a végtelen felé halad.
Dúsak a mezők, kristálytiszták a patakok,
virágok illata tölti be az egész teret,
s e helyen nincsenek viharok.
A szeretet átjár minden pillanatot, percet,
a természet szépsége varázslatos itt,
s e helyen az élet csak nyerhet.
A békesség szigetén a napok nyugodtak,
bárányfelhők veszik körül a Napot,
s a fák az álmokról susognak.
