Saját alkotásaim
Mindenkinek van bánata, amely elkísérheti a sírig,
amely soha nem hagyja nyugodni a lelkét,
s az a bánat, eljut egészen a szívig.
Ott megbújik, s rejtve munkálkodik, kínoz, gyötör,
néha már maga sem tudja, mióta szenved,
azonban mégis oly kitartóan pöröl.
Mindenkinek van bánata, mely álmaiban is kísérti,
s hiába minden, egyszerűen nem csitul el,
az embert az utolsó percig kíséri.
Egyszer mind elmegyünk oda, hol a nyugalom örök,
s ama helyen rátalálunk majd a lelki békénkre,
ott senki nem kiabál és semmi nem zörög.
Szabadok leszünk végre, s a csillagok között járunk,
nem cipelünk terheket, gondokat, fájdalmakat,
és egy varázslatos, csodás világra találunk.
Egyszer mind elmegyünk, s visszük az emlékeinket,
visszük, mit a szívünk magában rejtett mindig,
a titkainkat, a vágyainkat és a reményeinket.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Mint vízcseppeken a szivárvány, olyan az élet,
egyik pillanatban még ragyog, tündököl,
s a következőben eltűnik végleg.
Amíg tündököl, legyőzhetetlennek érzi magát,
a Nap mosolya cirógatja, a szellő hűsíti,
s minden percben hallatja a szavát.
Mikor fordul a kocka, s az éjjel árnya közeleg,
hűvösebbre, zordabbra fordul eme világ,
és a fényhez nem engedi közelebb.
Mint vízcseppeken a szivárvány, színes varázs,
s bár röpke illúziónak hat, mégis azt súgja,
újra fellángol a szívekben a parázs.
Minden jónak sajnálatosan hamar vége szakad,
s úgy tűnhet, hogy talán nem is létezett,
bezzeg a rossz, az mindig marad.
Marad és folyamatosan edzésben tartja a lelket,
mindennap képes valami borzasztót tenni,
az emberre ömlesztve sok terhet.
Minden jónak leketyeg az órája, emlékké válik,
s bár legtöbbször csupán rövid ideig tart,
a szív megőrzi mindezt a halálig.
Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,
számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,
s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.
Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,
az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,
és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.
Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,
arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,
ám előttük állnak a feledésnek sziklái.
Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,
hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,
s ilyetén elhalnak köveiken a remények.
Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,
és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,
búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.
