Saját alkotásaim
Béke és nyugalom, napfény és csend,
zöldellő mezők, nyíló virágok, felhők,
vidám madárcsicsergés, s apró neszek,
élénk rovarseregek, s hajladozó erdők.
Béke és nyugalom, csodás természet,
a páratlan élővilág lenyűgöző varázsa,
parányitól a hatalmasig, ezerféle élet,
mindezeknek a lélekre biz jó a hatása.
Szabadba csábít a napfény, s a levegő,
a természet páratlan szépsége nyugtat,
a sok szürke nap után igazi vágyálom,
ha az ember kint sétálhat, vagy futhat.
Egy kis időre visszahúzódik a gonosz,
s a sötét mocsarának a mélyére merül,
ám nem mond le gyilkos tervezeteiről,
programozottan kiírt, bármibe is kerül.
Megvásárol, hazudik, zsarol, fenyeget,
s mindenáron méregbe fojtja a világot,
számára minden lény állatias és selejt,
s ridegen eltiporja a legapróbb virágot.
Szabadba csábít a környezet, a szellő,
a sarjadzó rügyek, a szabadság vágya,
az öröm érzete, a szeretet, s a remény,
végre mindezek kelhetnének szárnyra.
Sarjad végre a fű és élettel telik meg a táj,
minden élőlény a kellemesebb napokra vár.
Végre tavaszi napfény melegíti fel a földet,
növekedéshez segíti a virágokat és a zöldet.
Mindenfelé nyüzsgés, apró lábak nesze hallik,
itt bogarak napoznak, ott meg vadászat zajlik.
Fürge pocok menekül az őt üldöző róka elöl,
vaddisznó csörtetés hangja szól az erdő felől.
Héja köröz a magasban zsákmányára várva,
a langyos szellőn suhan tova szárnyait kitárva.
Alant nyuszik ugrándoznak fürgén és vidáman,
a hosszú tél miatt néznek ki még ily silányan.
Madárcsicsergés hallik, virágillatot visz a szél,
s a természet rendje egyre jobban magához tér.
Az állatok sereglete a párját keresi, s kutatja,
az élet tavasszal ismét a szebb oldalát mutatja.
Álomvilágba menekülve, vidámabb az élet,
s felszabadultabb, örömtelibb minden lélek.
Nyugodtabban telhetnek az unalmas napok,
s szabadként élnek az emberek, nem rabok.
Nincsenek rémálmok, s nincsenek félelmek,
szívből jönnek az őszinte és tiszta érzelmek.
Szeretet hatja át a napok valamennyi percét
és bárki valóra válthatja régi álmait s tervét.
Álomvilágba menekülve nem rémít a rossz
és nem teljesíthetetlen a célokig tartó hossz.
Sokkalta szebb a világ, ragyogóbb az ég is,
a jó szándék láthatatlan, s valóságos mégis.
Az emberek kedvesebbek, ölelésre készek,
s igazi boldogságban telnek a csodás évek.
A jónál csak jobb jöhet, bármit lehet merni,
a fantázia birodalmában egyet lehet, nyerni.
Kárognak a varjak, közeleg a hideg,
a táj még színes, pazar, de már rideg.
Erősen hullanak a fák sárgás levelei,
ez az egész folyamat olyan mesebeli.
Vastagon terül el a rozsdabarna avar,
a szél olykor belekap, itt a tél hamar.
Madarak repülnek magasan az égen,
telelni indulnak a csapataik az éjben.
A Tejút pora gyémántként csillámlik,
alant a tájon, a Hold fénye szikrázik.
A rovarvilág még begyűjti, mit lehet,
a pockok serege végre aludni mehet.
Téli álomra készül már az állatvilág,
s lehullatja szirmait a sok szép virág.
Minden elcsendesedik, az ősz pihen,
az élet elszenderedik, volt már ilyen.
Kárognak a varjak és sűrű köd szitál,
s a láthatatlan zóna még kicsit kivár.
Parány remény ébred a nedves fűben,
jövőre is lesz része a világnak zöldben.
Magasan járnak a fények,
alant kékes bolygó forog,
a szárazföldek és tengerek
kavalkádjában eső kopog.
Hegyek, völgyek látszanak,
s termőföldek, rétek zöldje,
mindenfelé városok, falvak,
ez a béke a nyugalom földje.
Így tűnik mindez a magasból,
honnan nem a valóság látszik,
a felszínhez közeledve viszont
a káprázat már kevésbé játszik.
Apró pontok sokasága nyüzsög,
naponta járja reménytelen útját,
fáradtan, kimerülten, feszülten,
kizsákmányoltan teszi a dolgát.
Esélytelenül küzdenek a végig,
betegen is járják a sors táncát,
nincs irgalom, nincs kegyelem,
nem téphetik el a végzet láncát.
Születéstől kezdve kihasználtak,
s számukra az élet igen kemény,
fentről azonban minden szebb,
csupa jólét, vidámság, s remény.
Mikor meglátunk valakit,
éreznünk kellene valamit.
Legtöbbször jön a semmi,
hamar el kell innen menni.
Van szépség, van csáberő,
hiányzik az igazi vonzerő.
A külcsín ürességet rejthet,
a beszéd sivár lelket sejtet.
A lélek szépsége a varázs,
megégethet, mint a parázs.
Rabul ejti a szívet, s lángol,
örök időkig bennünk táncol.
Remeg a kezünk, ha látjuk,
a találkozást nagyon várjuk.
Róla álmodunk minden éjjel,
vívódunk a vággyal, s kéjjel.
Az igazi önmagáért szeretjük,
találkozunk vele, ha tehetjük.
Csillagként ontja reánk fényét,
átadva nekünk az egész lényét.
Ember gondolkodj, s ne add fel még,
hiszen jól tudod, a világ milyen szép!
Van benne fájdalom, de öröm is elég,
hinned kell, az Élet nem hagy el még.
Gondolj rá, mikor bölcsődben ringtál,
s édesanyád melléből anyatejet szívtál!
Majd iskolába jártál hosszú éveken át,
szereztél barátokat, láttál virágot, fát.
Felnőttél és kezedbe vehetted a sorsod,
érezted, hogy sokkal több lett a dolgod.
Szerelmes lettél, elárasztott az érzelem,
olykor biz háttérbe szorult az értelem.
Családot alapítottál, jöttek a gyerekek,
s szétáradt lelkedben a szülői szeretet.
Igyekeztél elkerülni a rossz dolgokat,
s szebbé, boldogabbá tenni a sorsodat.
Mérlegeld életed, ne csábítson a Halál!
Amíg velem vagy, Ő reád nehezen talál.
(Élet)
Vidáman ébredezett a ragyogó Nap,
éppen eleget pihent a csillagos éjjel,
eljött az ideje, hogy ma ismét, újból,
tágra nyitott szemmel nézzen széjjel.
Felöltötte a legszebb mosolyát, mely
által lekörözheti az összes gomolyát.
Könnyedén szökellt a kék égen tova,
néha már maga sem tudta, hogy hova.
Lenézve a Földre felcsillant a szeme,
ami sok izgató domborzattal volt tele.
Különféle méret, sokféle, formás alak,
eme látványtól a szája is tátva maradt.
Bámulatában belebotlott egy felhőbe,
melyből biz vihar lehet majd, felnőve.
Bocsi- mondta, majd röppent is odább,
szemét a környéken pihentette tovább.
Lenyűgöz e látvány. Alant szállok újra,
e gyönyörű formákhoz közelebb bújva.
Elfáradt a szeme, a szépség elég mára.
Lepihent, s emlékeket vitt el éjszakába.
Hegyek orma fölött repül a sas,
alant háború, éhínség és halál,
egyre gyakrabban sújt le a vas,
nem számít, hogy kit mikor talál.
Felülről szép a Föld buja zöldje,
nem látszanak a véres patakok,
egyre nagyobb a hitványak földje,
szaporodnak a gyilkos csapatok.
A gonosz határok nélkül hódít,
kizsákmányolva mindent, mi él,
mézes szavaival naponta bódít,
ármánykodása újfent erőre kél.
Hiszékenyek hajlonganak félve,
nem látják az előttük álló valót,
gyáván, s rettegve néznek félre,
holott eltiporhatnák a gaz csalót.
A sas szemei tisztán ragyognak,
miközben egyre magasabbra száll,
látja a végét a nyugodt napoknak,
bolygójára a végső pusztulás vár.
