Saját alkotásaim
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, vajmi kevés,
és annak is a nagy része gond, szenvedés,
s igen kevés az, ami jó, ami mesés.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, egy látomás,
egy vízió, egy illúzió, meg egy rövid álom,
hamar véget ér bennünk a lángolás.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket egy életen át,
s megannyi csalódás gyötri és kínozza őket,
a legtöbbjük ebből kiutat nem is lát.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket kíméletlenül,
sokszor reménytelenné téve az életet, magát,
s elpusztítva a jót, oly könyörtelenül.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, nem áldás,
és nem rózsaszínű álmok beteljesülése sohasem,
épp ellenkezőleg, a nullává, a semmivé válás.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, biz veszély,
mivel aki megszületett, azonnal halálra ítéltetett,
és ettől nem is menti meg, semmiféle szeszély.
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Reménytelenségben reményre várva szenvednek sokan,
feszülten ébrednek reggel és este úgy fekszenek,
miközben az idő folyamatosan rohan.
Reménytelenségben reményre várva, dermesztő az élet,
keserű percek uralják a legszebb pillanatokat is,
s állandó félelemben él számtalan lélek.
Tűzben ég a lélek, miközben önnön vágyai perzselik,
s lassacskán hamuvá válik az emésztő tűztől,
miközben a reményeit szépen elveszik.
Tűzben ég a lélek, s a fájdalmát belekiáltja a világba,
igyekszik megszabadulni a pokoli forróságtól,
próbálkozik is keményen, ámde hiába.
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Elszállt ez az év is, elfújta a zord idők hideg szele,
a sors nem igazán kegyeskedett biz senkivel,
s az emberek szíve aggódással volt tele.
Mindenki érezte a saját gondját és a saját terheit,
önnön problémáját, s a reá háruló nyomást,
amelyek gyakorta lenullázták a terveit.
Nagyon sokaknak kellett megküzdeni az életben,
megvívni a csatáikat, magáért a létezésükért,
s ez mély nyomot hagyott a lelkekben.
Persze akadtak vidámabb napok, s boldog percek,
szeretettel teli időszakok, örömteli ölelések,
amelyekben az emberek békére leltek.
Ezekből azonban kevés volt, s olyan nagy a hiány,
annyira megfogyatkozott maga az értelem is,
s túlteng a világban a hitvány, a silány.
Elszállt ez az év is és sok jót a következő sem ígér,
a remény az, amely nélkül oly nehéz küzdeni,
s mely jó esetben, akár a halálig kísér.
