Saját alkotásaim
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Annyi mindent elszenvedünk, amíg még élünk,
annyi keserűség és fájdalom kíséri utunkat,
miközben számtalan dologtól félünk.
Legtöbbször tehetetlenül nézzük, mi is történik,
s csak úgy közönyösen vegetálunk folyton,
amíg a sötétség köröttünk örvénylik.
A legtöbben fel sem fogják, mi vár majd rájuk,
egyszerűen nem hiszik el és nem is akarják,
ám mégis összedől a képzeletbeli váruk.
Annyi mindent elmulasztunk, rettegve és félve,
s mi mindent meg fogunk még bánni ezután,
amíg tétlenül, nem törődően nézünk félre.
Amíg végleg leszáll az éj, nem maradt sok idő,
a Nap utolsó sugarainál feldereng a múlt,
s az érzések hulláma biza jó hírvivő.
A lelkek hárfáján a zűrzavar és a káosz játszik,
a szívek verik az ütemet, az ész hegedül,
s eme zenemű történelemmé válik.
Egykoron, ha eljut valakihez ez a zenei dráma,
bizonyára fel sem fogja majd, amit hall,
s nem érti meg, az élet milyen drága.
Amíg végleg leszáll az éj, addig lehet remélni,
azután minden esély a sötétség fogja lesz,
és azt senki nem szeretné megélni.
Meseország fölött újabban viharfelhők szállnak,
egyre többször dörög az ég és villámlik,
az itt lakók naposabb időkre várnak.
Egykor mindőjük tudta, mi a dolga és a szerepe,
jól megfértek egymás mellett mindig is,
miközben előre forgott az idő kereke.
Mostanság az elméjükben igen nagy a zűrzavar,
nagyon sokszor nekitámadnak egymásnak,
s eközben a forgatókönyv csűr-csavar.
Hófehérke egy fejszével rontott rá a hét törpére,
Csipkerózsika nem volt hajlandó elaludni,
és senki nem lépett a királyság földjére.
Vízi Péter és Vízi Pál soha nem sütött szalonnát,
a hétfejű sárkány nem ijesztgetett ezentúl,
s a hercegnők nem énekeltek dalocskát.
Pinocchio orra pisze maradt, bármit is hazudott,
a griffmadár és a táltos paripa nem repült,
s a farkas gyomrából a mama kijutott.
A kis hableány nem vált meg a tenger mélyétől,
nem mondott le a családjáról a királyfiért,
és senki nem hallott a békák népéről.
Meseország fölött meglehet, elszállt már az idő,
az itt lakók csupán torz másai önmaguknak,
és ilyetén, a számukra nem lehet jövő.
A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,
a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,
s azt lesték, hogy miket is teszünk.
Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,
könnyűszerrel riogatták az emberiséget,
s véres tetteikről csak a regék szóltak.
Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,
hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,
s ezért a homály fátyla szét is szakadt.
Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,
immáron nem is tagadják le maguk létét,
és ami élteti őket, az a pokoli parázs.
A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,
ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,
és már nehezen tagadhatják eme tényt.
Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,
életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,
ám az ereje elvész a sok felhő között.
Újabban a homály egyre többször akadályozza,
és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,
mindig beleütközik újabb akadályokba.
A manipulált természet már nem igazi önmaga,
és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,
amit valaha kijelölt számára a földanya.
Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,
egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,
s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.
