Saját alkotásaim
A sötétség nem pihen, újra és újra támad,
el szeretné emészteni a ragyogó fényt,
mely felé iszonyú gyűlölete árad.
Minden erejét és gonoszságát összeszedi,
bármire képes a győzelme érdekében,
s erejét a fénnyel folyton összeveti.
Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,
a praktikái gonosznál is gonoszabbak,
és ölni készül a legnagyobb kéjjel.
A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,
s amennyiben a fény nem fog küzdeni,
hitvány vágya beteljesülésre lel.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
A sötétség lelketlen szörnyei nem pihennek soha,
folyamatosan vadásznak, hisz telhetetlenek,
s az éjben nem látszik pusztításuk nyoma.
Pedig mindenfelé vértócsa jelzi, hogy ott voltak,
és sikeresen öltek, mert az étvágyuk óriási,
a tetteikről az ősidőkben is regék szóltak.
A sötétség lelketlen szörnyei rettegnek a fénytől,
föld alatti üregekben és odúkban lapítanak,
így védve magukat a Naptól, s a széltől.
Örvénylik a sötétség és egyre nagyobb az ereje,
lehúz magához a pokolba minden élőt,
s igen hatékony a gyilkos deleje.
Megbabonáz, s megfertőz, sikeresen manipulál,
bekebelezi a jót, az igazságot, s a valót,
önként pedig soha nem kapitulál.
Örvénylik a sötétség és a közelében dúl a halál,
pusztítja az értelmet ahogyan csak tudja,
de sikert, győzelmet soha nem talál.
A sötét alagút végén a jókra már vár a fény,
ott megszabadulnak minden rossztól,
s megnyugodhat az összes lény.
Véget érnek a megpróbáltatások és a kínok,
megszűnik az embereken a nyomás,
a felhőkben lesznek az új sírok.
Ott állandó a boldogság, az öröm, s a béke,
nincs többé fájdalom, nincsen gond,
és megpihennek a lelkek végre.
A sötét alagút végén ott vár az újabb esély,
amelyben tisztességesek a feltételek,
és ahol nem is létezik veszély.
Fény idején sem pihen meg a sötétség serege,
és egyszerűen nem is akarnak megállni,
hisz őket taszítja a szeretet melege.
Képtelenek a jóra, az együttérzésre, a szépre,
képtelenek bármiféle emberi érzésekre,
és lehúznának mindenkit a mélybe.
Vérbe borítanák az egész világot véglegesen,
elpusztítanák a Földi életet mindörökre,
s leszámolnának a léttel ténylegesen.
Fény idején sem ment meg semmiféle csoda,
s ha nem fognak össze az emberek végre,
akkor nem menekülnek előlük soha.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Más idők járnak, zordak, sokkal nehezebbek,
fárasztóbbak, kegyetlenebbek és sötétek,
melyben állandóan csak fenyegetnek.
Olyan idők, amelyben kihalnak az érzelmek,
eltompulnak az agyak, szívtelenség van,
és ahol keményen kiölik az értelmet.
Újabban a szeretet maradéka hevesen harcol,
menteni próbálja azt, ami még menthető,
miközben a hatalom gyilkol és sarcol.
Más idők járnak, a jövő koromsötétbe borul,
kegyetlen zsarnokság uralkodik a Földön,
s mindenki nyakán már a kötél szorul.
Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,
ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,
bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.
Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,
és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,
arra várhatnak, hogy istenek legyenek.
Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,
akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,
s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.
Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,
s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,
úgyis kitörnek rabságukból a fények.
