Saját alkotásaim
Mikor valaki fiatal, még hevítik az édes álmok,
teli van reménnyel és forró vágyakkal,
s nem sejti, a világ milyen álnok.
Mire rádöbben a valóságra, sajnos bizony késő,
számtalan kudarc éri, sok sebből vérzik,
és rájön, az útja nem lesz fénylő.
Ellenkezőleg, igen sok nehézség gyötri a lelkét,
rengeteg gondja akad és sokat csalódik,
s elveszni látja valamennyi tervét.
Mikor valaki fiatal, nem hisz az előtte járóknak,
a tanácsaikat kineveti, butaságnak tartja,
és elhiszi, soha nem bánkódhat.
Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,
alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,
s mindez a világ gonoszságából fakad.
Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,
számtalan gond nehezíti a mindennapokat,
ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,
s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,
bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.
Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,
megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,
viszont a remény így is az életre voksol.
A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,
s habár néha felcsillan a vigasz reménye,
valójában meg úgysem kímélnek.
Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,
s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,
ám elfeledni képtelen őket a képzelet.
Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,
kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,
és kihagyott lehetőségek, vegyesen.
A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,
az ember próbálja ügyesen titkolni őket,
s reméli, eljön a számára a pirkadat.
Az élet küzdelmek sora, az elejétől a végéig,
számtalan gyötrelem, s megannyi kín,
melyek eljutnak a lélek mélyéig.
Ott aztán jókora vihart kavarnak szakadatlan,
és szinte felemésztik a lelket teljesen,
mely a foglyukká lesz akaratlan.
Néhanap azonban egy kis vidámság is benéz,
s felcsillant egy kis reményt, valami jót,
melyet kedves mosollyal tetéz.
Az élet küzdelmek sora, de mindig van esély,
csupán észre kell venni és jó lapot húzni,
ám van, ami nem múlik, a veszély.
Miért akkor értékelnek valakit, amikor már késő,
amikor nem lehet elmondani, hogy hiányzik,
és amikor közel jár a pillanat, a végső?
Miképpen van az, hogy bárki lemaradhat a jóról,
és lekésheti a reményt is, mivel bizonytalan,
s nem volt képes érteni az igaz szóból?
Miért akkor sütne fel a Nap, mikor itt van az este,
s miért akkor adódna egy új esély, egy igazi,
mikor már gyenge az ember lelke, teste?
Mikor lehullanak a lelket fogva tartó láncok,
s megszűnik az oly régóta tartó nyomás,
végre útjára indulhatnak az álmok.
Annyi év keserű rabság után szabadok végre,
szárnyalhatnak a széllel a felhők között,
s többé nem vágynak le a mélybe.
Mikor lehullanak a hihetetlen méretű terhek,
amelyek súlyát felfogni is nagyon nehéz,
a lélek új reményre, s békére lelhet.
Egy pihentető nap mindenkire ráfér nagyon,
sőt nem is egy, hanem annak sokszorosa,
és nem is kell hozzá irdatlan vagyon.
Elég hozzá egy állatkerti látogatás néhanap,
esetleg egy kellemes séta a természetben,
és ehhez szükségtelen nagy pénzalap.
Ott vannak az élmények, az igazi nyugalom,
a szépség, a különlegesség, az érdekesség,
és senkit nem gyötör majd az unalom.
Egy pihentető nap, amely hihetetlenül ritka,
mégis képes megsokszorozni a reményt,
s pont a különlegességében van a titka.
A kerek arcú Hold az útját mosolyogva járja,
s csillagokkal körülvéve ragyog az éjben,
hisz tudja, őt sok aludni vágyó várja.
Bepillant, s bekacsint szinte minden ablakon,
mosolyogva szökdel az esti felhők között,
a mai este játszadozni kiváló alkalom.
A kerek arcú Hold fényesen tündököl az égen,
szép álmokat és reményt sugall amerre jár,
s így emlékeznek reá, oly sok mesében.
Az élet és a remény keményen küzd e világon,
újra és újból felállnak a vesztes csaták után,
s nem lehet, hogy bármelyikük kiszálljon.
Nem lehet, hisz nélkülük örökre eltűnik a fény,
végleg elpusztul minden, ami igazán jó volt,
és a sötétség foglyává válik az összes lény.
Az élet és a remény az alapja az emberi létnek,
ők erősítik a szenvedő, megsebzett lelkeket,
nehezítve a dolgát az ármányos végnek.
Állandó árnyékban nehéz kicsirázni a magnak,
és szinte lehetetlen, hogy egykor felnőjön,
s megmutathassa magát a Napnak.
A folytonos taposás alatt a fűszálak megtörnek,
és nem olyan szép a rét, amennyire lehetne,
főképpen, ha még az esők sem jönnek.
A szakadatlan félelem elpusztíthatja a lelkeket,
véget vethet a legszebb álmok sorának is,
és megkeserítheti a kellemes perceket.
Állandó árnyékban bujdokol a szegény remény,
már alig meri szemét rávetni a nagyvilágra,
hisz tudja, az ereje most igen csekély.
