Saját alkotásaim
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
Mindenki a csúcsra vágyik, hogy a legjobb legyen,
s arról álmodik, kivívja mások tiszteletét,
mert bizony a most számít, a jelen.
Az álmok tengerén szakadatlan hajóznak a vágyak,
s mint a mesékben, a fantáziák világában,
mindig újabb kihívásokra találnak.
Mindenki a csúcsra vágyik, lehet öreg, vagy fiatal,
ám ez csak igen keveseknek adatik meg,
és legtöbbeknek elmarad a diadal.
Selymes szellők bársonyán fut a végtelen idő,
és eme puha úton viszi a múltat, a jelent,
s még számára is kérdéses a jövő.
A jövő, amelyet az igaz szeretet tehet szebbé,
és melyben az őszinteség a becsület társa,
s melyet a szív kovácsolhat eggyé.
A jövő, amelynek útja a galaxisok közé vezet,
ahol minden igaz ember békére találhat,
s amely begyógyít minden sebet.
Selymes szellők bársonyán suhannak a lelkek,
és a hosszú, kimerítő küzdelmeik után,
a felfoghatatlanban békére lelnek.
Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,
egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.
Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,
ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.
Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,
állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.
Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,
s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.
Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,
könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.
A maci eperre, málnára és szederre vágyik,
a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.
Egy hazug világban élünk, egy sötét mocsárban,
ahol semmi és soha nem az, aminek látszik,
s a valóság hamar eltűnik a homályban.
Hamisított videók, s parancsra szerkesztett hírek,
folyamatos nyomás alatt tartó félelmek sora,
és a rettegéstől szinte lebénított szívek.
Kegyetlenség és könyörtelenség uralta emberek,
piciny, apró, síró gyermekek, aggódó szülők,
s egyre csak gyülekező sötét fellegek.
Egyre fogyó népesség, s elfogyó temetői helyek,
tervszerűen adagolt mérgező kotyvalékok,
és teljesen elgyötört, megsebzett lelkek.
Egy hazug világban élünk, s mind bele is fúlunk,
ha nem vesszük fel a harcot, de nagyon hamar,
elvész a jelenünk, a jövőnk és a múltunk.
A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,
és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,
s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.
Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,
s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,
és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.
Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,
és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,
hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.
Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,
sem az egykori barátságok és szerelmek porát,
s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.
A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,
gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,
a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.
A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,
az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,
s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.
Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,
a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,
és a kudarcból is igen sok erőt merített.
Vitézül csatázott minden korban és minden időben,
s nem adta még meg magát soha, semmikor,
s nem is szándékozik a közelgő jövőben.
Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,
aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,
s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.
A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,
ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,
s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.
