Saját alkotásaim
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és izzón vágynak,
epekednek, valódi érzelmeiket ügyesen titkolják,
miközben érzéseik viszonzására várnak.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és a lelkük repes,
sokszor önmaguknak is csak nehezen ismerik be,
hogy a bennük lobogó tűz, mennyire heves.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, keserű órák,
olykor némi vidámság és kevéske boldogság,
ezek folyamatosan az élet útjait róják.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, s fájó lelkek,
szerető szívek, fantáziadús álmok és vágyak,
az örökkévalóban, igazi békére lelnek.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel a napfényben,
és róják az úttalan-utakat, az ismeretlen felé,
megvillannak, majd eltűnnek sebtében.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel, s szép álmok,
szívből jövő vágyak, remények csatlakoznak,
és így együtt lejtenek, sejtelmes táncot.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
Ki ne vágyna szeretetre, nyugalomra és boldogságra,
szerelemre, meghittségre, sok-sok nevetésre,
egészségre, nem rengeteg orvosságra?
Ki ne vágyna egy békésebb és csodálatosabb világra,
egy sokkalta élhetőbb életre, több megértésre,
s arra, hogy minden menjen a jó irányba?
Tűzben ég a lélek, miközben önnön vágyai perzselik,
s lassacskán hamuvá válik az emésztő tűztől,
miközben a reményeit szépen elveszik.
Tűzben ég a lélek, s a fájdalmát belekiáltja a világba,
igyekszik megszabadulni a pokoli forróságtól,
próbálkozik is keményen, ámde hiába.
Mire gondolunk, amikor behunyjuk a szemünket,
mire is, az elfojtott vágyainkra, az álmainkra,
és arra, mikor elveszítjük az eszünket.
Arra, hogy sokkal többek is lehetnénk, másabbak,
ám ahhoz bizony meglehet, változni kellene,
s talán úgy elhagynának a fájdalmak.
Mire gondolunk, amikor megérint a valóság szele,
és rájövünk, csupán kis porszemek vagyunk,
s az életünk, biz keserűséggel van tele.
Mikor a szeretet átölel, könnyebbé válik minden,
szinte szárnyal a fantázia, s boldogabb a szív,
és ennél az érzésnél megérintőbb nincsen.
Mikor a szeretet átölel, a jeges lélek is megolvad,
sőt, a csillagok is szebben ragyognak az égen,
és az eddig kapott sebek, végleg beforrnak.
Arra vágynak az emberek, ami az övéké nem lehet,
pénzre, szerelemre, s különféle kiváltságokra,
hiszen mindőjük más vonatra vett jegyet.
A sors vonata száguld, nem áll meg sok állomáson,
és éppen ezért, nincs sok kiszállási lehetőség,
az álmaik nem jutnak túl a látomáson.
Arra vágynak, amit a szívük rejt, mélyen, legbelül,
az eltitkolt érzéseik, érzelmeik, emésztik őket,
és bizony csak kevesek vágya teljesül.
