Saját alkotásaim
Csillogó szemek, vidám arc,
az élet egy szakadatlan harc.
Bűbájos mosoly, s érző szív,
a lélek mindennap csatát vív.
Puha kacsók, kedves szavak,
megemlítésre érdemes javak.
Túlterhelt napok, kínzó éjek,
szeretet, vágyak, igen mélyek.
A kiszolgáltatottság komoly,
az akarat béklyójában fogoly.
Szállni szeretne az új remény,
ám börtöne fala rideg, kemény.
Sóhajok szárnyalnak a szélben,
megmerülnének már a kéjben.
A változás izzó parazsa hevül,
szikrája gyönyört ébreszt belül.
Lehetnek szép szavak,
csordultig tele szívek,
ámulásra méltó javak,
s igen sokat érő címek.
Mindez nem ér semmit,
felületes látszat csupán,
gúzsba köt, de mennyit,
sokan bámulnak bután.
Belül van a valós érzés,
igaz gyöngyként ragyog,
olykor felmerül a kérdés,
vajon mégis ki vagyok?
Semmitmondó a válasz,
lehet, hogy talán senki,
nincs igazán erős támasz,
mégis tovább kell menni.
Egy igaz ölelés segíthet,
reménnyel, szeretettel teli,
belőle a szív biz meríthet,
főleg, ha a társát is megleli.
Az érzelmek útján vihar tombol,
nincs olyan, mit le nem rombol.
Szenved a lélek, s tűzben égve,
gyakran felpillantunk a sötét égre.
Magunkat kérdezzük, hogy lehet,
az ember a halál ellen nem tehet?
Tehetetlenül nézzük végig a véget,
miközben a fájdalom nagyon éget.
Ereinkben lüktet a vér, sajog a szív,
belül halljuk amint a szerettünk hív.
Hív és mégsem segíthetünk rajta,
mivel a halál nem az a kegyes fajta.
Küzdhetünk mi akármilyen bátran,
sőt, akár állhatunk körülötte százan,
minden hiábavaló. Átjár a szánalom,
ami marad nekünk, a kínzó fájdalom.
Egész életünk sora gondokkal telített,
nincs olyan, aki semmit nem veszített.
Érzelmek vihara, zűrzavaros vágyak,
elfojtott szerelmek, régen kihűlt ágyak.
Az igazi szeretet megismer, s elfogad,
az idők végéig színtisztán megmarad.
Reggel felkelt a Félelem,
amely egy valódi lételem.
Körülnézett, majd ásított,
szórakoztató napot áhított.
Útnak indult és szétnézett,
minden ablakon benézett.
Mindenfelé önmagát látta,
ezt persze kicsit sem bánta.
Számtalan változatban élt,
nyugodtan feküdt és kélt.
Számba vette saját tetteit,
s mérlegelte remek terveit.
Frászt hozni bárkire, ki él,
aki hiszi, hogy sohasem fél.
Majd megtanítja mi az élet,
hisz halandó az összes lélek.
Félhetnek bátran mindenütt,
hiszen Ő maradt a mindenük.
Félsz a mától, az adósságtól,
az összes ismert hatóságtól.
A betegségtől, a fájdalomtól,
el nem maradó szánalomtól.
A számlák jöttétől, s a bértől,
a fájó sebekből kifolyó vértől.
A szerelemtől, kínzó bánattól,
megfosztva a végső támasztól.
A csalódástól és a becsapástól,
gyötrelmek okozta behatástól.
Mindentől, legyen az bármi,
neki nem kell a kaput kitárni.
Jelen van bármikor, s bárhol,
most itt van, máskor máshol.
Végre nyugodni készül a Nap,
a Félelem új reményeket kap.
Boldogan tér pihenőre az éjjel,
holnap megújulva néz széjjel.
Mint tisztán csillogó patak
nyugtatnak az igaz szavak.
Hazugság, sértés, sérelem,
átlát mindenen az értelem.
Rosszindulat, pletykák sora,
belep mindent az idő pora.
Elfelejtődik a bú, s a bánat,
a vigasz magára nem várat.
Ismét felragyog az új remény,
csillogó páncélja igen kemény.
Nem vághatja át már semmi,
magától tudja mit kell tenni.
Áthatja a szeretet, a tiszta szív,
mely lángol, s újból visszahív.
Üstökösként száll fent az égen,
megtalálja az útját a sötét éjben.
Madárcsicsergés a reggeli órán,
harmatcseppek a tündéri rózsán.
Fennen ragyog a Nap, s útra kél,
az alant elterülő látványtól elalél.
Virágok pompáznak mindenütt,
a méhek seregének a mindenük.
Ébred a Szeretet, s útjára indul,
ábránd világa rögvest letisztul.
Tudja ki érdemli meg mit adhat,
s kitől milyen válaszokat kaphat.
Őszinte szívvel beszél magáról,
szerencséjéről, gondjáról, bajáról.
Bizalmat sugároz és engedékeny,
azonban csöppet sem feledékeny.
Ki kihasználja hamar bánni fogja,
mert önnön lelkének lesz a foglya.
Ámde ki megbecsüli nagyot nyer,
ragaszkodást és mély érzéseket lel.
Az idő múlásával többre is viheti,
eggyé válhat azzal, ki Őt megöleli.
Születésünktől halálunkig kísér e szó.
Velünk van mindig, átölel és simogat,
hallani, s átérezni a jelentését is oly jó,
örömmel tölt el mikor anyánk hívogat.
Az első pillanattól kezdve imád, szeret,
megtesz értünk bármit, mi csak tőle telik.
Gyakran a lehetetlenre vállalkozik? Lehet.
Sikereinkben az anyák boldogságukat lelik.
Sokszor mégsem értjük meg fáradozásukat,
úgy érezzük, hogy reánk erőltetnek dolgokat,
fel nem fogjuk mindennapi álmodozásukat,
holott ők igyekeznek jobbá tenni a sorsunkat.
Feláldozzák magukat, ha kell, ha ez segít,
nem panaszkodnak nekünk,akkor sem ha fáj,
sokuk az irántunk való szeretetből erőt merít,
hiszi, hogy nekünk mindenből a legjobb jár.
Nem becsüljük igazán, míg el nem jön a vég,
hitetlenkedve nézzük, ahogy kihuny a „fénye”,
nagyon szerettük, el kellett volna mondani rég,
életünk végéig hiányozni fog az Ő kedves lénye.
Minden arc önmagáért beszél,
kivetíti a személy valós énjét,
a mimikájával történetet regél,
leplezve a gazdája igazi lényét.
Sokakat meg lehet téveszteni,
eljátszani nekik a jót, rendeset,
érzéseket gyakran feléleszteni,
bájologva előadni a kedveset.
Az arc takarni próbálja a lelket,
az ürességet szebbnek mutatva,
ilyetén gyakran társra is lelhet,
megfelelő áldozat után kutatva.
Ám a gonosz kisugárzik nagyon,
az arc ráng, szikráznak a szemek,
a leplezéshez kellhet egy vagyon,
mégis ő maga a gyűlölettől beteg.
Kitűnik a rendes emberek sorából,
az értelmesekre bántóan vigyorog,
csatatért csinálhat a béke honából,
mindenkire oly öntelten vicsorog.
A becsületeseket sérti ez a pofa,
letörölnék róla a vigyort hamar,
elűznék az életből messze, tova,
hol többé soha, senkit sem zavar.
Besurran a szobába a szellő,
nem túl erős, de éppen kellő.
Végig cirógatja az arcomat,
felidézi a régmúlt harcokat.
Volt jó, ám még több rossz,
mely egy életen át tartó hossz.
Érzelmek, fájdalmak, bánat,
az igazán jó magára még várat.
Csalódások, fájó sérelmek sora,
a sebek nem gyógyulnak be soha.
Végigkísérnek, utamon, míg élek,
remélek, vágyakozok és félek.
Kudarcok, reménytelen remény,
kiderült az élet milyen kemény.
Elillanó pillanatok, kései szavak,
utamban álló kőkemény falak.
A mellkasomban lángoló szív,
dobogva újra és újra csatába hív.
Talán egy szép napnak hajnalán,
újra ragyog majd, mint hajdanán.
