Saját alkotásaim
Könnyű csapdába csalni a hiszékeny embereket,
s könnyű megvezetni azt, aki néz, de nem lát,
így rémisztővé tenni az estéket, reggeleket.
Könnyű csapdába csalni bárkit, aki csak bólogat,
aki elhisz bármit, sajnos gondolkodás nélkül,
és minderre van bizony számos módozat.
Az új barmok világában, csoda szép ez a drága világ,
oda sem bőgnek a többi, idősebb marháknak,
és nem számít sem a rossz, sem a hibák.
Reggelente ébrednek e jószágok és legelni indulnak,
gondolkodás nélkül követik egymást a sorban,
s mind, ugyanarra a kevés fűre izgulnak.
A gulyások szavát meghallva, fejet lehajtva legelnek,
eszik az ízetlen, száraz füvet, a kopár vidéken,
és önmaguk lelkébe erőt nem lehelnek.
Elfogadják azt is, ha kevés a víz, hisz változik az idő,
eltűrik az éhséget, s a legdurvább bánásmódot,
mivel elfogadják, a barmoknak ez a jövő.
Az új barmok világában a régi, pusztai életnek vége,
önmaguk érdekében beoltják és levágják őket,
s mindezt, egyikőjük sem ússza meg élve.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat a dús legelők felé,
azok riadtan ugyan, ám bizakodva baktatnak,
és soha nem néznek az úton, a lábaik elé.
Miközben haladnak, szemeik előtt a friss füvet látják,
így eszükbe sem jut, hogy ők lesznek a fő fogás,
az meg pláne, hogy ezt nagyon megbánják.
Amikor a farkasok vezetik a nyájat, amely gyanútlan,
s amely jóra számít, a farkasokra bízva a létét,
nem érti, azok miért viselkednek gyanúsan.
Csak addig kellünk, amíg hasznot remélnek tőlünk,
amíg az uralkodó elit, életre érdemesnek tart,
s amíg sok pénzt, javakat sajtol ki belőlünk.
Addig, amíg nem vagyunk betegek, van még erőnk,
míg el lehet hitetni velünk, fontosak vagyunk,
s azt is, hogy még mindig lehetünk nyerők.
Addig, míg engedelmesek vagyunk és fejet hajtunk,
nem beszélünk vissza és nem gondolkodunk,
s míg a hatalmat gyakorolhatják rajtunk.
Csak addig kellünk, míg képesek vagyunk dolgozni,
el tudjuk látni a reánk kiszabott feladatok sorát,
s még arrébb tudjuk magunkat vonszolni.
A mobilok bűvöletében éldegélnek az emberek,
a szemük szinte már összenőtt a képernyővel,
és nem tűnik fel, ha valami nem kerek.
Ilyetén lemaradnak a valódi világ szépségeiről,
s nem lesz saját gondolatuk szinte semmiről,
az élet kérdéseiről, a lélek mélységeiről.
Így lesznek befolyásolhatóak és engedelmesek,
mindenre bólogatóak, s küzdeni képtelenek,
akik minden normalitást elfelejtenek.
A mobilok bűvöletében elvesznek az érzelmek,
elhomályosul a tudat, s mindaz, ami emberi,
ugyanakkor megmaradnak a félelmek.
Tele a temető olyanokkal, kik a csodában hittek,
akik elhitték, hogy csak jót akarnak nekik,
és akiket folyamatosan tévútra vittek.
Akik elfogadták az ármányos, hitegető szavakat,
s akik gondolkodás nélkül fejet hajtottak,
és feláldozták valamennyi javukat.
Akik parancsszóra megtagadták az addigi életük,
elhidegültek a családjuktól és a barátaiktól,
s már maguk sem tudták, mi az érdekük.
Tele a temető azokkal, kik szerették ezt a világot,
akiket örömmel töltött el számtalan pillanat,
s akik most a sírjukra várják a virágot.
Juhok a farkasok előtt. Ez egy festmény a falon.
Nagyon élethű, s igazán valóságosnak tűnik,
a mondanivalója pedig életszerű nagyon.
A nyáj engedelmesen bégetve bólogat bódultan,
s szinte meghipnotizáltan bámulnak előre,
mindnyájan a ragadozók felé fordultan.
Azok kajánul vicsorogva morognak a nyáj felé,
ezzel félelemben tartva azt a rengeteg birkát,
s egymás után hurcolják őket a vezérük elé.
Ott aztán széttépik mindet, s a farkasok esznek,
vértől ragyog valamennyi fűszál a zöld réten,
az ordasok pedig szép kövérek lesznek.
Juhok a farkasok előtt. A képről sugárzik a vég.
Az emberek is hasonló sors felé haladnak,
ám sokuknak ez nem világos még.
A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,
rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,
közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.
Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,
legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,
s valamennyien a láthatatlantól félnek.
Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,
s agymosott zombiként engedelmeskednek,
nem mérlegelve mindennek a valós okát.
E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,
holott, ha elkezdenék használni az eszüket,
az élni akarásuknak adnának szárnyakat.
Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,
és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,
ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.
A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,
és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,
ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.
Alaposan beidomítva. Ez a nagyurak álma,
nem lehet olyan, hogy engedetlenség,
az engedetleneket büntetés várja.
A világon szerteszét kutyák tömegei élnek,
kicsik és nagyok, fajtiszták, s korcsok,
vígan játszanak, soha nem félnek.
Osztoznak azon, ami a rendelkezésükre áll,
tudják, hogy hol a helyük a rangsorban,
ám mindőjükre fegyelmezés vár.
Pénzes gazdáiknak a lazaságuk nem tetszik,
nem tűrhetik a virgonc kutyáik játékát,
nekik az engedelmesség fekszik.
Kuvaszok, tacskók, vizslák, agarak, s pulik,
számtalan alfaj, sokféle méret, testalak,
vannak vérszomjasak és sunyik.
Mindez lényegtelen, eljött az idomítás ideje,
nem lesz kímélet, s nem lesz bocsánat,
lesújt a gonosz szándék deleje.
Az urak az idomároknak sok pénzt fizetnek,
elvárják, hogy kutyáikat megneveljék,
különben kegyeikből kiesnek.
Szájkosarat mindre, az engedetlen állatokra,
hordják azt mostantól nappal és éjjel,
ez lehet megoldás az állapotra.
Azután be lesznek oltva megmaradás ellen,
nekik se hús, se más ételféleség, se víz,
ezután egyáltalán ne is kelljen.
Meghagyják majd az engedelmes kutyákat,
kik nem mernek vakkantani sem eztán,
kiválasszák közülük a butákat.
A szükségtelenekre a gyepmester telepe vár,
ott hunyják le mindörökre a szemüket,
s emlékük az utókorra sem száll.
Nem szállhat, mert nem is lesz kire szállnia,
amelyik kutya még élve marad, kushad,
s csak a füttyentésre kell várnia.
Alaposan beidomítva, örök rettegésben élve,
a félelem szárnyal társaik sírjai fölött,
s a kutyák világának ezzel vége.
