élet Archívum - 70 / 96 oldal

A lekaszált rét

A lekaszált rét egykoron virágzó mező volt,

és minden tagja békességben tudott élni,

hisz e hely a valódi nyugalomról szólt.

A vidéket ellepték a tarka, s csodás virágok,

pazar látványuk kedveltté tette a területet,

a létükkel csodássá tették a világot.

Szívesen repültek arra a madarak, a méhek,

és a kisebb állatok is visszatértek sokszor,

s tudták, ott igazi közösségben élnek.

Azonban nem tartott sokáig az idilli állapot,

sötét viharok mérgező szennye hullott alá,

s nem kímélt sem növényt, sem állatot.

A lekaszált rét manapság csupán egy emlék,

emléke az egykori, szép, s vidám létnek,

amely természetesnek tűnt nemrég.

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,

szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,

s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.

Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,

örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,

és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,

már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,

hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.

Leáldozóban a Nap ereje

Leáldozóban a Nap ereje, az energiája kimerül,

igyekszik kitartani a végsőkig, amíg lehet,

és sajnos az nem biztos, hogy sikerül.

Leélte hosszú életét, számtalan bolygót éltetett,

fényessége elérte a galaxisok legmélyét is,

s a nagy világűrbe emlékeket égetett.

Nélküle semmi nem lehet ugyanaz, soha többé,

az emléke fennen ragyoghat a végtelenben,

s míg így lesz, nem válik majd köddé.

Leáldozóban a Nap ereje, azonban mégis kitart,

vöröslik a korongja, mint egy tüzes korona,

s a vége előtt okoz még néhány vihart.

Az élelemtől megfosztva

Az élelemtől megfosztva éheznek az emberek,

az összes boltban korlátozzák a vásárlásokat,

és vár még megpróbáltatás rájuk rengeteg.

Mézes mérget csöpögtetnek a füleikbe folyton,

befolyásolják az időjárást, eltakarják a Napot,

s a sorsot véres pénzükkel ragadják torkon.

Gondoskodnak, hogy betegség mindig legyen,

s gépek nélkül is mossák az üresedő agyakat,

pusztuljon végleg a múlt, a jövő és a jelen.

Ellehetetlenítik az életet, s elveszik a reményt,

hazugságokkal fogságban tartják az értelmet,

és el akarnak pusztítani minden szegényt.

Az élelemtől megfosztva egyre nehezebb a lét,

jutna mindenkinek bőven, csak nem hagyják,

itt már nem az étel, hanem az élet lett a tét.

Addig szeressük egymást!

Addig szeressük egymást, amíg csak megtehetjük,

ne hagyjuk, hogy végleg elkeserítsenek minket,

s az időnket soha ne a rosszra vesztegessük!

Egy igaz ölelés, vagy szívből jövő kedves szavak,

sokkal többet tudnak alkalomadtán érni, adni,

mint a világot fogságban tartó anyagi javak.

Az őszinte, s tiszta szeretet sokat jelent a léleknek,

sokszor gyógyító erővel bír, néha jó tettekre hív,

és közben kedvesen búcsút int a végzetnek.

Addig szeressük egymást, amíg még élni hagynak,

ne tűrjük el, hogy elvegyék az életkedvünket is,

s levegőt se hagyjanak kicsinek, nagynak!

Mikor utoljára látunk valakit

Mikor utoljára látunk valakit, nem is fogjuk fel,

az a pillanat volt az életünkben az utolsó,

amikor a Nap azért a pillanatért kel.

Felkel, s letekint, megnyugvással néz le miránk,

föntről ragyogva mosolyog kerekded arca,

ez a sors műve és nem a mi hibánk.

Nézzük, ahogy távolodik tőlünk, s nem hisszük,

nem fogunk találkozni vele immáron többé,

ám nélküle sokra, soha nem visszük.

El sem búcsúztunk, hiszen nem jutott eszünkbe,

ez egyszerűen olyan hihetetlenül szomorú,

s emiatt erős fájdalom hasít a szívünkbe.

Mikor utoljára látunk valakit, különöset érzünk,

egyedül maradva bepárásodik a szemünk,

s a lelkünkben, láthatatlanul vérzünk.

A belső hang

A belső hang mindenki lelkében él és suttog,

legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,

s van, amikor a gazdájához undok.

Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,

s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,

akkor hallgat a legjobban, azon időben.

A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,

olykor neki köszönhetjük a menekülést,

máskor igen erősen a szívünkbe mar.

Egy média nélküli világban

Egy média nélküli világban szebb lenne az élet,

nem áradna még a csapból is a hazugság,

és békében élhetne az összes lélek.

Nem gyűlölnék egymást állandóan az emberek,

nem mérgezné a szívüket a sötét ármány,

adódna vidámság és nevetés rengeteg.

A segítőszándék, a jóakarat mindennapos lenne,

a harag, az utálat, a megvetés és a lenézés,

ez mind a feledés homályába veszne.

Semmiféle aljas uszítás nem érhetne célba soha,

s a rideg, közömbös, közönyös viselkedés,

megszűnne és elsuhanna messze, tova.

Átvenné ezek helyét az igazi, s őszinte szeretet,

az ölelések mindennaposak lennének eztán,

öröm járna át minden felnőttet, gyereket.

Egy média nélküli világban az értelem fejlődne,

s a tudás utat törne magának igen gyorsan,

nem a gonosz hatalmában vergődne.

Nem mindenki éri el

Nem mindenki éri el azt, amire vágyik,

a sors az emberrel igen gyakran játszik.

Senki nem tudhatja, hogy hogyan végzi,

és ha másként alakul is, azt bizony kétli.

Sokszor nem az történik, minek kellene,

oly sokakról kiderülhet, nincs is jelleme.

Az álmok gyakorta nem lesznek mások,

s akik ezt nem értik, azok csupán bábok.

A vágyak tengere előbb-utóbb kiszárad,

és a lélek a várakozásba bizony kifárad.

A szeretet sokszor nem nagyon látható,

bár legtöbbször lapul, biz igazán áradó.

Nem mindenki éri el mindazt, mit akart,

az élet émelyítő valóságával kelt zavart.

Ez a világ egy látszat, egy roncs csupán,

vajh mi marad majd az emberiség után?

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31