Saját alkotásaim
Csakis szívvel lehet jó szándékúan segíteni,
támogatni az elesetteket, a gyengéket,
s eközben e tettekhez erőt meríteni.
Védelmezni az állatokat és a növényvilágot,
a természet szépségeit, a csodás tájakat,
megcsodálva a sok szép virágot.
Csakis szívvel lehet szeretni, ölelni másokat,
megcirógatni a kicsiket, s játszani velük,
és beteljesíteni a legszebb álmokat.
Elszálló pillanatok, megismételhetetlen percek,
varázslatos érzések, szívdobogtató remények,
és szerencsés esetben megvalósuló tervek.
Mindezek éltető erővel bírnak testre és lélekre,
s még amikor nem is válnak valóra az álmok,
akkor is erőt adhatnak hosszú évekre.
Elszálló pillanatok és a mélyben lapuló parázs,
féltve őrzött titkok kavalkádja az éjszakában,
s megannyi élmény, mielőtt jön a kaszás.
Erre a világra megszületni aztán igazán csodás öröm,
nincs ennél szebb, s nem lehet bölcsebb gondolat,
főleg, ha belül maradunk a szegénység körön.
Mindig az a legjobb, ha tűrjük az igát, az elnyomást,
ha mindig engedelmeskedünk az elpusztítóinknak,
s reméljük, így megérhetjük az utolsó felvonást.
Ha a sötétség hitvány erőit éltetve, fizetjük az adókat,
s mindig jámborul, békésen bólogatva helyeslünk,
pénzzel tömjük a hazug, aljas, féreg csalókat.
Amíg soha nem vonjuk kétségbe a valótlan állításait,
s míg az elhullásunk megfelel a gonosz tervezetnek,
beteljesítve a jövőlátók számítógépes számításait.
Erre a világra megszületni minden ember szép álma,
és bizony annyira felemelő érzés eltiportnak lenni,
nem is lehet normális, akinek nem az a vágya.
Tiltások között élve az élet nem igazi élet,
korlátozottak a jogok, nincs szabadság,
és mindettől szenved a sok lélek.
Ne tedd ezt, vagy nem szabad olyat tenni,
fizesd az adókat rendesen, hűségesen,
s ha parancsolják el kell menni.
Nem vitatkozhatsz, s mindent el kell tűrni,
önfeledten már nem is örülhetsz igazán,
ehhez nemigen van mit hozzáfűzni.
Mossák az agyadat, amíg van benne tudat,
nem lehet önálló gondolatod sohasem,
s az urak mindig mutatják az utat.
Elvárják, hogy magadba szúrasd a mérget,
majd jókat nevetnek az ostobaságodon,
s az életed kínok között érhet véget.
Tiltások között élve, elpusztítod önmagad,
és ha harc nélkül feladod az álmaidat,
mi rád vár, az egy kicsi földdarab.
A végtelen felé hajózva, a csillagok között,
az emberi lelkek nyugodtak és békések,
csak a rosszat hagyják maguk mögött.
Magukkal viszik azonban a szeretet erejét,
a boldog pillanatokat, a csodás álmokat,
s a dobogó szívük őszinte melegét.
A szeretteik emlékét, szavait, pajkosságát,
a gyermeki kacajt, a csilingelő nevetést,
és a kicsik mosolygó arcocskáját.
Az igaz öleléseket, s a barátságok emlékét,
a forró szerelmes perceket, a vágyakat,
és az összetartozás valós eszméjét.
A végtelen felé hajózva nem létezik bánat,
nincs többé fájdalom, sértődés, harag,
s minden lélek szabadon szállhat.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,
szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,
s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.
Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,
örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,
és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,
már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,
hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.
Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,
a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,
ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.
Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,
s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,
bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.
Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,
felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,
ám mégis a földön kell állni, két lábbal.
Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,
selymesen bársonyos simogatások érzete,
talán felcsillan az esély a jövő egén.
