Saját alkotásaim
A lelkek mélyén izzó parázs a szíveket hevíti,
és amíg a remény ereje táplálja a vágyakat,
az igazi valóság bizony a hitelét veszíti.
Átveszi helyét az álmodozás, a mesék világa,
minden szebbnek és jobbnak tűnik akkor,
a tudat próbál ugyan küzdeni, de hiába.
A lelkek mélyén addig nem nyugszik a vihar,
míg a hormonok össze-vissza működnek,
s a rózsaszínű köd végleg el nem inal.
Szeretet és megértés nélkül nem lehet béke,
s nem lehet küzdeni összefogás nélkül,
hisz akkor ennek a világnak vége.
Segítőszándék nélkül igen nehéz célba érni,
mivel egymagában mindenki csak vad,
amelyet a vadász igyekszik utolérni.
Ölelések nélkül a szív biza másként dobog,
a lélek pedig a szakadék mélyére kerül,
s ott zavarodottan össze-vissza forog.
Szeretet és megértés, álmok és vágyakozás,
szerelem, barátság, s őszinte érzések,
ezek nélkül hiábavaló a fáradozás.
Az álmok földjén minden békés, vidám,
jól elfér egymás mellett óriás és törpe,
manó, sárkány, tünde, sellő, titán.
Mindig ragyog a Nap és zöldell a mező,
kellemes, enyhe szellők fújdogálnák,
s itt csak esténként esik az eső.
Az itt élő lények nem gyűlölik egymást,
ellenkezőleg segítik és támogatják,
folyvást tanulnak egy, s mást.
Közösen építik e földet és együtt védik,
a nyugalmukat nagy becsben tartják,
s alvás előtt a csillagokat nézik.
Az álmok földjén a gonosz nem létezik,
az öröm, s a játékosság azonban igen,
emberek mindezt nem észlelik.
Annyi szép álom válik mostanság semmivé,
megfosztják az embereket mindenüktől,
s így könnyen válnak majd senkivé.
Szertefoszlanak a tervek, s az elképzelt élet,
hihetetlen keserűség szövi be a lelkeket,
a világ nem érhet ilyen gyászos véget.
Megannyi kapcsolat dől romba hihetetlenül,
s szerelmek sokaságát gyötrik a kétségek,
rengetegen állnak most tehetetlenül.
Bizonytalanná vált minden, s kínná az órák,
a percek elhamvadnak a pokol tüzében,
amíg a sötétségnek az útjait róják.
Annyi szép álom suhan a végtelen tengerén,
és tűnik el a mélységnek örvényei által,
nem segítve az emberek helyzetén.
Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,
s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,
mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.
Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,
és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,
a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.
Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,
és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,
eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.
Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,
s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,
ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.
Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,
s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,
ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.
Búcsúzhatunk az eddigi, megszokott életünktől,
a régóta dédelgetett álmainktól, vágyainktól,
s elköszönhetünk igen sok készletünktől.
Mindhiába gyűjtöttünk össze különféle javakat,
és hiába igyekeztünk valami szépet, jót tenni,
sajnos elhittük a hazug, alattomos szavakat.
Mostanra nagyot fordult a világ, beborult az ég,
villámok cikáznak felettünk, s vihar dühöng,
a reményeink sokasága a gonosz tüzén ég.
Búcsúzhatunk az élővilágtól, mérgező a levegő,
sorban eltávoznak közülünk kiket szerettünk,
s nekünk sem marad más, csak a temető.
Az álmok világában béke van és nyugalom,
szeretet járja át a szíveket, a lelkeket,
s a boldogság az igazi jutalom.
Senki nem bántja a másikat, hanem imádja,
segíti, amiben tudja, s támogatja mindig,
végül együtt nevetnek a világra.
Nem létezik betegség, zsarnokság, félelem,
sem irigység, gyűlölet, fájdalom, rettegés,
s csak az igazság a valódi lételem.
Az álmok világában nincsen gonosz, bánat,
nincs teher, gond, adósság, vagy rossz,
s az ember reményből építhet várat.
Testi hibák és lelki sebek, égető fájdalmak,
a szív mélyén rejlő izzó titkok sokasága,
senki nem kíván magának fájdalmat.
A sebezhetőséget mindig nehéz elleplezni,
előbb-utóbb úgyis előbukkan váratlanul,
s úgy nehéz a gondokat jól elrendezni.
A tiszta érzések ritkák, mint a gyémántok,
épp ezért az értékük is felbecsülhetetlen,
sajnos azonban vannak még rémálmok.
Testi hibák és lelki sebek, parányi remény,
belülről emésztő tűz, elérhetetlen álmok,
ez az élet bizony rettentően kemény.
Mennyivel szebb lenne egy értelmesebb világ,
ahol a szeretet átjárná a napokat, éveket,
s egész évben nyílna a sok virág.
Ahol nem lenne viszály, gyűlölet, harag, bánat,
nem létezhetne ellenségeskedés és elnyomás,
s ahol az embereket nem néznék nyájnak.
Amelyben mindenki békében élhetné a napjait,
boldogságban telne minden perc, minden óra,
s nem felednék el a történelem nagyjait.
Felnőttek és gyermekek megértenék egymást,
az igaz ölelések mindennaposak lennének,
s bárki tanulhatna a másiktól egy, s mást.
Nem létezne sem a fájdalom, sem a betegség,
senkinek nem lennének gondjai, problémái,
és nem létezne olyan, hogy ellenség.
A gonoszság nem tudná a lelket megmérgezni,
a sötétség és a félelem örökre eltűnnének,
s nem kellene a tudást soha megfékezni.
Mennyivel szebb lenne remények között élni,
hol az álmok és a vágyak valóra válnának,
és soha többé nem lenne mitől félni.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
