Butaság

A Butaság eleve butának született,

ez ellen sajna semmit nem tehetett.

Megörökölte szülei csodás génjeit,

átvette tőlük sekélyes álmait, rémeit.

 

Büszkén vitte tovább a hagyományt,

nem elfecsérelve a kapott adományt.

Magát okosnak vélvén csak szájalt,

okossága messze földekre szárnyalt.

 

Mindenkinél mindent jobban tudott,

szellemi zsenijéből másokra is jutott.

Meg sem hallgatta a körötte lévőket,

s esze túlragyogta a legjobb égőket.

 

Számára mindennap a siker napja volt,

hiszen a világ lázadó okosságáról szólt.

Álmaiban Ő volt a világ nagy királya,

irigyeivel ezért akadt gyakorta viszálya.

 

Mikor esténként álomra hajtotta a fejét,

akkor sem feledte el óriási tudása felét.

Csupán mit szerteosztott, egy keveset,

tudta zsenialitása sosem lesz kevesebb.

Öregedés

Míg az ember fiatal, s élettel teli,

nem lehet akadály, mi útját állja,

legalábbis reméli és balgán hiszi,

emiatt évek múltán csalódás várja.

 

Rálegyint azokra, akik óva intik,

gondolataikat nyafogásnak tartja,

az idősebbek a butaságot hintik,

szentül hiszi és komolyan vallja.

 

Telik-múlik az idő, s döbbenet éri,

fáj a dereka, sajog a háta, a válla,

ezt bizony a sorstól nagyon kikéri,

szűnjön meg mindez, de még mára!

 

Ám hiába minden, a látása is romlik,

naponta kínzó betegségek veszik elő,

eddigi álomvilága cafatokra foszlik,

rájön végre, ezután nem lehet nyerő.

 

Reszket a két keze, eltompul az agya,

éltető emlékei szép lassan eltűnnek,

bőre foltossá válik, kiüt rajta a ragya,

egy nap a gondjai örökre megszűnnek.

Fortyog a méreg

Hosszú évtizedek óta kavarog a füst,

s a titkolt erdő mélyén susmus zajlik,

mindenféle méreggel tele van az üst,

a környéken semmi nesz nem hallik.

 

Némaságba fulladt a vidék ezen tája,

kihalt érzelmek szelleme rója az utat,

elkorhadt már a környék minden fája,

kiutat e posványból semmi nem mutat.

 

Gyilokkal teli levegőt fújdogál a szél,

parányi sejtekben is meglapul a halál,

a gonosz végzete immár új életre kél,

alanyokra az élővilágban mindig talál.

 

A fekete üstben békavese, varjúhája,

patkányborda, pókszőr, s gyíkfarok,

denevér tüdeje, rég kihalt dinó mája,

megkövesedett férgek és lárva rajok.

 

Csuhába bújt ráncos arcú vénemberek,

a kopott fakanalat egymásnak adják át,

e sötét mocsokban ők a pénzemberek,

bár közülük soha a világ egyet sem lát.

 

Gúnyos, lekezelő mosollyal röhögnek,

s mindenkit aljadék szolgának tartanak,

nemsokára már a végzetnek hörögnek,

ezért a mielőbbi eredményre hajtanak.

 

A kotyvalékuk valóban hatásos méreg,

csöpögtetik is elmékbe, italba, s ételbe,

borzalmaikat nehezen tűri a földkéreg,

mégis eljuttatják hű szolgáik az éterbe.

 

Világkormány álmaik vírusának a neve,

mely öl, szolgaságba taszít, megszüntet,

átjárja őket elképzelt isteni erejük heve,

talán a sors ekkora bűnöket megbüntet.

A félelem börtönében

Érzések irányítják az emberi utat,

mely sokszor göcsörtös és nehéz,

az elme az ismeretlen után kutat,

a szerencse olykor-olykor benéz.

 

Az újdonság ereje áthat és éltet,

lekötheti, lenyűgözi a figyelmet,

a tudástól azonban van aki félhet,

főképp, ha nem bírja a fegyelmet.

 

A tudás hatalom az ostobák fölött,

szolgává tesz és béklyóba zárhat,

sokszor sötét gonosz áll e mögött,

bárki, bármikor áldozatává válhat.

 

Elérkezhet a félelem, rettegés kora,

az értelem szűköl, lapulva kushad,

kimászni ebből tán nem lehet soha,

míg az ész és a bátorság szunnyad.

 

Önnön börtönébe kerül az ember,

sőt, maga ellen megfigyelést kér,

biztonságot a rácson belül sem lel,

ébren és álmában is mindentől fél.

Csakis egy

Annyiféle halál van a világon,

ahány rovar élhet egy virágon.

Agyvérzés, rák, balesetek sora,

ez a szívproblémák igazi kora.

 

Hasnyálmirigy, agygörcs, epe,

a halálozási rovat mindig tele.

Ebóla, májgondok, légúti kór,

ezekből senki nem jöhet ki jól.

 

Mégis csupán egyről beszélnek,

azt állítják be igazi veszélynek.

Egytől kell rettegni a világban,

egy bukkan fel oly sok vitában.

 

Többen pusztulnak el másban,

az egy a gond a gazdaságban.

Egy rombol le mindent, mi jó,

de csakis az egyről eshetik szó.

 

Az egy mossa üresre az agyakat,

húz fel a rokonok közzé falakat.

Egyként hipnotizálja a népeket,

megrettenti a szegény lényeket.

 

Lehetne oly sok, de az nem cél,

az egytől biz nincs, ki nem fél.

Uralja az ébrenlét sivár perceit,

áthatja mindenki álmát, s terveit.

 

Vágyakat szüntet meg, s töröl,

vírusként ragad, tapad és pöröl.

Elhozhatja a hosszú kínok sorát,

átalakíthatja az emberi faj korát.

Arcok

Minden arc önmagáért beszél,

kivetíti a személy valós énjét,

a mimikájával történetet regél,

leplezve a gazdája igazi lényét.

 

Sokakat meg lehet téveszteni,

eljátszani nekik a jót, rendeset,

érzéseket gyakran feléleszteni,

bájologva előadni a kedveset.

 

Az arc takarni próbálja a lelket,

az ürességet szebbnek mutatva,

ilyetén gyakran társra is lelhet,

megfelelő áldozat után kutatva.

 

Ám a gonosz kisugárzik nagyon,

az arc ráng, szikráznak a szemek,

a leplezéshez kellhet egy vagyon,

mégis ő maga a gyűlölettől beteg.

 

Kitűnik a rendes emberek sorából,

az értelmesekre bántóan vigyorog,

csatatért csinálhat a béke honából,

mindenkire oly öntelten vicsorog.

 

A becsületeseket sérti ez a pofa,

letörölnék róla a vigyort hamar,

elűznék az életből messze, tova,

hol többé soha, senkit sem zavar.

Álarc mögött

Álarc mögött más a világ,

másnak tűnik a sok virág.

Másként szállnak a felhők,

utolsókból lesznek elsők.

 

Másféle zöldek a bokrok,

eltűnnek a vízről a fodrok.

Más formájúak a hegyek,

s másfelé fújnak a szelek.

 

Másokká válnak a barátok,

széthullhatnak a családok.

Aki tud, másképpen szeret,

ajándékot is másként vehet.

 

Minden mássá válik hamar,

mi eddig volt, immár zavar.

Mire az álarc majd lekerül,

a világ tudatlanságba merül.

Lángoló szív

Besurran a szobába a szellő,

nem túl erős, de éppen kellő.

Végig cirógatja az arcomat,

felidézi a régmúlt harcokat.

 

Volt jó, ám még több rossz,

mely egy életen át tartó hossz.

Érzelmek, fájdalmak, bánat,

az igazán jó magára még várat.

 

Csalódások, fájó sérelmek sora,

a sebek nem gyógyulnak be soha.

Végigkísérnek, utamon, míg élek,

remélek, vágyakozok és félek.

 

Kudarcok, reménytelen remény,

kiderült az élet milyen kemény.

Elillanó pillanatok, kései szavak,

utamban álló kőkemény falak.

 

A mellkasomban lángoló szív,

dobogva újra és újra csatába hív.

Talán egy szép napnak hajnalán,

újra ragyog majd, mint hajdanán.

Vidámság

Megcsillant a napfény az ablakon,

a Vidámság édesden aludta álmát,

fény és árnyék játszott a paplanon,

eközben kezei ölelgették a párnát.

 

Álmában vidáman járta a világot,

boldog pillanatokat okozott szerte,

megszagolt sok-sok szép virágot,

örömét mások felvidításában lelte.

 

Mosolyt csalt a megfáradt arcokra,

meggyötört emberekkel találkozott,

élénken emlékezett a fájó harcokra,

nem csüggedt, tovább barátkozott.

 

Érzései, álmai, vágyai szárnyaltak,

családja, barátai vígan vették körül,

pajkos célzásai játékosan árnyaltak,

gyakran kikukkantott a bánat mögül.

 

Ekkor ébresztette a madarak hangja,

mosolyogva tekergette a kócos haját,

tudta vár reá a világ apraja és nagyja,

hogy feledtesse kissé mindenki baját.

Beteggé tesz

Napjaink tele vannak félelemmel,

a legkisebb mozgás feszültté tehet,

a lélek reszket és telve sérelemmel,

mindez gyors összeomláshoz vezet.

 

A félelem megbetegít, fogságba zár,

s leépíti a szervezet véderőinek falát,

a támadókra így biz könnyű harc vár,

a rémület erősíti a szívdobogás zaját.

 

Az immunrendszer kapitulálni kezd,

már nem véd hatásosan, erejét veszti,

nem megnyugtató a sok hamis teszt,

az életet a sok bizonytalanság kikezdi.

 

A bezártság elhidegíthet egymástól,

idegessé, ingerülté válnak oly sokan,

mindenféléket képzelnek egymásról,

eközben az idő számolatlanul rohan.

 

Küzdeni kell, s fel kell venni a harcot,

fejet hajtani nem szabadna, nem lehet,

fizettünk mindezért éppen elég sarcot,

a járvány jött, ölt, de most már elmehet!