Saját alkotásaim
Apró gyertyalángok hajladoznak az éjszakában,
s jelzik a várva-várt Karácsony közeledtét,
ilyenkor, minden év ezen szakaszában.
Apró gyertyalángok, melyek a szeretet jelképei,
a várakozás szimbólumai a lelkek számára,
s általuk előtörnek az emberek emlékei.
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Mindenki küzd a saját életével, a saját sorsával,
a mindennapi terhekkel, a nehézségekkel,
és sokszor nem bír önnön gondjával.
Folyamatos a harc az idővel, a nehéz percekkel,
az elvárásokkal, a túlzott követelményekkel,
és a szinte megvalósíthatatlan tervekkel.
Mindenki küzd a munkahelyén és az iskolában,
betegként a kórházban, küzd a lelki sebeivel,
s többet van másutt, mint az otthonában.
Holdvilágos éjszakákon, amikor elhalnak a neszek,
és a várakozás izgalma beindítja a fantáziát,
nem csukódnak le a gyermeki szemek.
Élénken figyelnek a sötétben és a kis szívük dobog,
az jár a fejükben, milyen ajándékot kapnak,
s meghallják-e, ha a Jézuska kopog.
Holdvilágos éjszakákon megelevenednek a vágyak,
az álmok szebbek Karácsony közeledtével,
s a percek valahogy másképpen járnak.
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Mikor a cél előtt új és újabb akadályt állítanak,
akkor se nem többre, se nem kevesebbre,
mint az ember elbukására számítanak.
Igyekeznek megtenni bármit, hogy teljesüljön,
és valóra váljon az álmuk, a megbuktatás,
csak valamilyen formában sikerüljön.
Mikor a cél előtt pengetnek az idegek hárfáján,
s ezt teszik örömmel, el sem tudják hinni,
ott állnak majd, a végzetük párkányán.
Megannyi álom rejtőzködik a szívünknek mélyén,
és megannyi vágy kalandozik a lelkünkben,
reményt sugallva, a fantáziánk révén.
Megannyi álom színesíti a szürke hétköznapokat,
és teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant is,
megszépítve, az amúgy sötét pillanatokat.
Nagy pelyhekben hull a hó, hófehérbe borítva a tájat,
s a Hold fénye gyémánttá varázsolja a pelyheket,
melyek beborítanak a városban minden házat.
Nagy pelyhekben hull a hó, itt van a pihenés évszaka,
a növények és az állatok téli álmukra készülnek,
ragyognak a csillagok, mikor leszáll az éjszaka.
Az élni akarás tüze, egy ideje már a hamu alatt lapul,
ám volt idő, amikor fennen, s büszkén ragyogott,
de mára sajnos, a sötétség ereje ejtette rabul.
Az élni akarás tüze még gyengén pislákol a lelkekben,
arra várva, hogy egyszer felélessze az ősi ösztön,
s újra, olyan erővel lángoljon, mint kezdetben.
Hová tűnt az értelem, elhagyta az emberiség javát,
s miután megadta magát a mélységes sötétnek,
attól kezdve nem is hallja az igazság szavát?
Hová tűnt az értelem, hogy hagyhatta el a lelkeket,
hogyan válhatott semmivé, a gonosz kapcájává,
s ilyetén, hogy szerzett oly szörnyű perceket?
