Saját alkotásaim
Feszült napok, rosszindulat árja,
az emberi gonosznak nincs párja.
Figyelő szemek és bántó szavak,
elszállnak a semmibe a lelki javak.
Vihar támad feltételezés nyomán,
harag, s gyűlölet szítódik az okán.
Életre kél az eddig lapuló kétely,
pusztítja a bizalmat, mint a métely.
Keringő pletykák, mézes mérgek,
soha véget nem érő álmatlan éjek.
Ám ha a szív tiszta, felülre kerül,
s elhozza a békés nyugalmat belül.
Fáradtan bágyadt percek,
a levegő csak úgy serceg.
Izzasztva lenyom és leöl,
akárkit pusztulásra jelöl.
Nem kímél senkit és soha,
gyilkolás után elszáll tova.
Sziréna hangja száll, hallik,
az élet rossz irányba zajlik.
Mindenki szenved, harcol,
a sors védteleneket sarcol.
A hőség kegyetlen, s álnok,
szétfoszlanak a szép álmok.
Éles, bíráló, okoskodó, bántó,
érző, s mélyen lélekbe szántó.
Együtt érző, komoly, szomorú,
a valóságtól igencsak komorú.
Szerető, simogató, kedveskedő,
lenéző, becézgető, hetvenkedő.
Hazug, becsmérlő és sértegető,
elrettentő, alázatos, s kéregető.
Kedves, szerelmes, vágyakozó,
búbánatos, kíváncsi, szánakozó.
Gyengéd, haragos, húsba maró,
érzelmes, s gúnyosan felkavaró.
Szeretetteljes, őszinte, megértő,
alkalomadtán igencsak fülsértő.
Biz leomolhatnak előtte a falak,
nem többek ők, csupán szavak.
Vihar közeleg, s igen gyorsan.
Emlékek fátylát cibálja a szél,
felszakítva a mély sebeket is,
az érzelmek világa életre kél.
Börtönéből kiszabadulnak ők,
a titkolt, legrejtettebb vágyak,
s végre hosszú rabságuk után,
a széllel újfent táncot járnak.
Felfelé törnek a homályból,
a fény felé tartanak gyorsan,
újabb esélyt kapva, belépnek
az új remény kapuján sorban.
Irtózatos hőség, gyilkos pokol,
minden élőlényt a pusztulás
szélére sodor.
Izzik a levegő, száradnak a tavak,
hervadnak a virágok, partra
vetődnek a halak.
Levegőért kapkod ami létezik, él,
a gyötrelem, a kín mindennap
új életre kél.
Tikkasztó percek, haldokló vágyak,
szenvedő test, tűzben égő lélek,
mind szabadságra vágynak.
Elveszett türelem, repedezett föld,
rettenetes indulatok, fásult órák,
szárazra égett zöld.
Hamarosan már semmi nem marad,
az időjárás kegyetlen, s a világ
a végzete felé halad.
Közeleg az este. A Nap pihenni készül,
aranyló sugaraiban minden megszépül.
A természet káprázatos színekbe öltözik,
az élőlények lelkébe nyugalom költözik.
Susognak a fák, az esti nyári szélben,
sokan sétálnak a parkban kéz a kézben.
A madarak még rovarokat gyűjtenek,
életük társához sosem lesznek hűtlenek.
Fiatal pár ölelkezve üldögél a padon,
remélik, életük útja összeér egy napon.
Csillog a szemük, miközben beszélnek,
az élettől minden jót és szépet remélnek.
Felállnak. Árnyékuk kísérőként tart velük,
séta közben olykor összekoccan a fejük.
Az alkony fénye betölti már az egész teret,
érzik, ez a pillanat szebb tán nem is lehet.
A világegyetem létrejötte óta,
színek sokasága virít a térben,
a napszél rafináltan szétszórta,
valamennyi elsuhant a szélben.
Színt adtak a bolygók sorának,
valamennyit változatossá téve,
hírvivői ők a csillagok porának,
s békés jellemzői alapjául véve.
A Földet is beragyogta a fény,
tisztán, s erőteljesen ragyogott,
kialakult rajta a számtalan lény,
a természet soha nem habozott.
Jól megfértek egymás mellett,
élve perceiket, óráikat, éveket,
beavatkozni ebbe sose kellett,
az élet került minden végletet.
Ám létrejött az emberek faja,
melynél gyilkosabb nem kell,
a pénzéhség sokuknak a baja,
a kapzsiság határokat nem lel.
Zavarja őket a valóság varázsa,
a nyugalom, a szépség, a béke,
felizzott már a gonosz parázsa,
s bizony nem állnak le mégse.
Kegyetlenségük biz határtalan,
a világosat is homállyá tennék,
az értelem ellenük hatástalan,
mások szabadságát is elvennék.
A színeket is betiltanák hamar,
a ragyogás véglegesen eltűnne,
a fekete szín mindent betakar,
a sötétben e világ megszűnne.
Tüzesen perzsel a Nap, izzik az ég,
gyorsuló ütemben közeledik a vég.
Alant harcok zaja szól, ágyú dörög,
a küzdők kezében éles kard csörög.
Vérben ázik a föld, halál bűze terjed,
a leselkedők serege minderre gerjed.
Valótlan krónikákat írnak a valóról,
hazudnak igazról, szépről és hajóról.
Hisz hajón közeleg a felmentő sereg,
a béke pillanata egy hajszálon lebeg.
Elég volt a veszteségből, nagy a kár,
vérengzés után a nyugalom kora vár.
Este van. A tűz fénye játszik,
vidáman égve messzire látszik.
Izzó szikrákat visz tova a szél,
szokása szerint a Hold útra kél.
Körülötte csillagok ragyognak,
vége van a tavaszi fagyoknak.
Alant vidám kerti parti készül,
időben érkezik mindenki végül.
A társaság köszönti egymást,
nevetve beszólnak egy, s mást.
Mindenfelé szállnak a bogarak,
előkerülnek a pálinkás poharak.
Még egy kör és ide a nyársakat,
máris levágják a hagymaszárakat.
Sül már a szalonna, csöpög a zsír,
van elég, ehet bárki amennyit bír.
Elő a kolbászt, jöhet a virsli, tarja,
azt játsszák, hogy aki kapja, marja.
Fogyik a sör és a bor is rendesen,
egyesek énekelnek szép csendesen.
Teli hassal beszélgetnek tovább,
tudják ideje lenni indulni odább.
Elmúlik éjfél, s hamvad a parázs,
sokáig megmarad az esti varázs.
Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,
reád telepedhet bármikor és bárhol.
Vakká tesz a valósággal szemben,
hatására elalélsz, szépen, csendben.
Könnyűnek, boldognak érzed magad,
s eközben gyakran elakad a szavad.
Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,
mindennél csodásabb pillanatra vársz.
Nem jutnak el a füledig mások szavai,
hidegen hagynak a gazdagok javai.
Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,
egyetlen pillantástól zavarodott leszel.
Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,
láthatóvá válik az összes rejtett virág.
Tisztábban csobognak a hideg patakok,
eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.
Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,
újra felfedezed önmagad igazi lényét.
Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,
s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.
