Saját alkotásaim
Karácsonyra várva csillognak a szemek,
csodás ajándékról álmodik a sok gyerek.
Pirospozsgás arcuk és parányi kis kezük,
csakis azon a szép estén jár biz az eszük.
Arról álmodoznak minden este, s reggel,
a Jézuskától mindőjük ajándékot rendel.
Sokat kérdezgetik is erről apát és anyát,
megkapják-e az óhajtott kisautót, babát.
Karácsonyra várva igyekeznek a szülők,
díszítik a fenyőt és melegednek a sütők.
A szeretet átjárja a család minden tagját,
varázslatossá téve az év legszebb napját.
Igazságot a világnak, gyúljon fel végre újfent a fény,
tisztuljon ki a látás és nyíljon meg az értelem,
s pusztuljon el az összes gonosz lény!
Legyen vége az arcnélküliségnek, maszkokat a tűzbe,
elég volt a fenyegetésből és az aljas zsarolásból,
valamennyi bűnös legyen a pokolba küldve!
Nem kell a folyamatos hazudozás, pláne a sötét terv,
és ideje, hogy újjáéledjen az elfeledett tisztelet,
egymás elfogadásával az ember sokat nyer!
A tiszta, őszinte, s szívből jövő szeretet térjen vissza,
az ármány vonuljon a sötétbe, honnan származik,
a becsület és a tisztesség az igaz élet titka!
Tartsanak össze a családok, védjék és óvják egymást,
emlékezzen mindenki a régi, s csodás időkre,
mikor közösen átéltek már egy, s mást!
Igazságot a világnak, valós, teljes, titkosítatlan igazat,
a szabadság joga legyen ismét el nem idegeníthető,
s jöjjön el, a kristálytiszta levegőjű pirkadat!
Figyelem, kedvesség, szeretet, türelem és béke,
egymás iránti tisztelet, s valódi felelősség,
mindezek nem visznek le a mélybe.
Ellenkezőleg, magasba repíthet egy segítő szív,
egy igaz ölelés és egy gyengéd simogatás,
mind-mind sokkal jobb világra hív.
Figyelem, kedvesség, megértés és tiszta akarat,
a gyengék segítése, a gyerekek megvédése,
lerombolhatja a gonosz építette falakat.
A lét a tét, nem más, csupán ennyi,
nem kellene már a létünkért tenni?
Biza eljött az ideje csatasorba állni,
s nem lustán a szent csodára várni!
Kiirtanak minket, hogyha hagyjuk,
a halált jobbról és balról is kapjuk.
Belefúlunk a gonosznak mocsarába,
s öntik a mérget mindőnk poharába.
El akarnak taposni, mint a férgeket,
s kitörölni az eddigi, tűrhető éveket.
Semmivé foszlik az összes tettünk,
s nézzük meg, hogy mivé is lettünk!
Elveszik tőlünk a levegőt és a jövőt,
elhamvasztják a fájón, sírva nyögőt.
Olyan ügyesen osztják meg a népet,
minden jó és szép a pokolban éghet.
Ím a gyerekek is céltáblákká váltak,
s ezzel a reményeik máris elszálltak.
Nem állnak le, s nem kegyelmeznek,
minden ellenállót megfegyelmeznek.
A lét a tét, nem más, csupán ennyi,
nem kellene már a létünkért tenni?
Biza eljött az ideje csatasorba állni,
s nem lustán a szent csodára várni!
Ragyog a napfény a hóval borított hegyek fölött,
varjak csapata szárnyal a magasban károgva,
s füst szállingózik az erdő fái között.
A füst egy tisztáson álló faház kéményéből száll,
melyben egy négyfős család éli mindennapjait,
s ahol a két kisgyermek a Jézuskára vár.
Egy fiú és egy lány, pirospozsgás a kerek arcuk,
ötévesek, ikrek, egészségesek és életvidámak,
s egész nap hallható a csilingelő hangjuk.
Gyakorta másznak fel az ablak előtt álló székre,
és közben sokszor pillantgatnak hátrafelé is,
remélve, a szüleik nem veszik őket észre.
Kémlelik a havas tájat és a hópihéket csodálják,
kis szívük az izgatottságtól hevesen dobog,
biz szeretnék látni a Karácsony csodáját.
Apa és anya nagyon sok szépet mesélt már róla,
esténként, lefekvés előtt, együtt játszanak,
náluk mindennapos a kacagás, s a móka.
Minden percüket átjárja a szívből jövő szeretet,
sokszor szánkóznak és hógolyóznak odakint,
s talpuk alatt ropognak a fagyott levelek.
Ragyog a napfény, a Nap ismét lepihenni készül,
aranyló sugarai érdekes árnyakat képeznek,
s általuk e varázslatos vidék megszépül.
Ébredezik a Hold, eljött a sejtelmes éjszaka ideje,
apró gyémántként csillognak a hegyi kristályok,
s újfent felerősödött a télnek a hidege.
Bent kellemes a meleg, kandallóban ropog a tűz,
finom étkek illata árad a konyha irányából,
s ez a csodás este minden gondot elűz.
A kicsik repesnek, mikor a csengő hangja szólal,
gyorsan átszaladnak a másik szobába és látják,
van ám ajándék, s az asztal tele sok jóval.
A szörnyek tévéje igazi borzalmakat sugároz,
a tartalmai hazugok és igazán fenyegetőek,
s vajmi kevés közük van a tudáshoz.
A megtévesztéshez és az ármányhoz biz igen,
az igazságról meg pláne tilos itt beszélni,
hisz arról azt sem tudják, az milyen.
Huszonnégy órában rémes félelmet keltenek,
a rettegés pedig a legkedveltebb műsoruk,
és a céljuk az, hogy ők nyerjenek.
Igen könnyen előidézik a hipnotikus álmokat,
figyelmeztetnek, levegőt venni is veszélyes,
és jobb feladni a szokásos vágyakat.
Áldozatra várnak, mindenki ölje meg magát,
s aki olyan szemtelen, hogy nem tenné,
annak a gyilkosaik ellátják a baját.
A szörnyek tévéje kiöli a lelkeket, s a tudatot,
ám amennyiben az emberek nem néznék,
elkerülnék a halálba vezető futamot.
Senki nem tudhatja, hogy melyik a végső pillanat,
és mikor fejezi be majd az életét ezen a Földön,
s melyik napon jöhet el az utolsó pirkadat.
Nem lehet biztos benne, láthatja-e a Napot ismét,
bár hiszi, s reméli, folytatódnak a dolgos percei,
ám a szíve mégis sokszor elvinné biz innét.
Elvinné egy nyugodtabb, békésebb vidékre, tájra,
hol nincs rettegés, félelem, s nincsen rossz sem,
csakis szép, jó, vidámság és egészség várja.
Senki nem tudhatja, meddig ölelheti át a családját,
meddig cirógathatja a gyerekek kerekded arcát,
s melyik percben köszöntheti a saját halálát.
A remény harcosa a sötét erdők rejtekét járja,
és ott meglapulva figyeli a világ bánatát,
a fény visszatértét már nagyon várva.
Remeteként, magányosan és titokban jár, kel,
gyűjti az erejét az eljövendő nagy harchoz,
s az emberi lelkektől bátorítást nyer.
A remény harcosa visszavágyja a jót, a szépet,
tudja, nagyon keményen kell majd küzdenie,
ám hiszi, minden nem érhet így véget.
A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,
rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,
közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.
Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,
legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,
s valamennyien a láthatatlantól félnek.
Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,
s agymosott zombiként engedelmeskednek,
nem mérlegelve mindennek a valós okát.
E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,
holott, ha elkezdenék használni az eszüket,
az élni akarásuknak adnának szárnyakat.
Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,
és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,
ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.
A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,
és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,
ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.
Meddig tűr a világ, amíg elhal minden virág,
mikorra már nem marad szabadság és jog,
s nem visszacsinálhatók a hibák?
Mikor a szeretett már emlékként sem létezik,
az öleléseknek a vágya is bűnnek tartandó,
és a megváltás halálként érkezik?
Mikorra meddővé lesz a kedvesség, az öröm,
a szép és a jó borzalmas fogalmakká válik,
s az emberekből nem marad kő a kövön?
Amikor a szülők feláldozzák a gyermekeiket,
mivel gyávák és gyengék, csak rettegnek,
s míg nem hagyhatják el a ketreceiket?
Amíg létezni is iszonyatos vétségnek számít,
mivel a sötétség köreinek nem kellenek,
s a lelkeknek a sátán csapdát állít?
Meddig tűr a világ, míg a lélegzet fájdalmas,
kiüt mindenkin a ragya és az elváltozás,
s a lét önmagára nézve is szánalmas?
