Egy apóka ül csikorgó karosszékében, könnybe lábadt a szeme,
elmereng a régi időkön, mikor az élete szép dolgokkal volt tele.
Karácsony van, ám ő sajna mégis magányos kis hegyi házában,
az elhunyt feleségére gondol ébren is, s már nem csak álmában.
Sok kilométerrel odébb egy kisgyermek az ajándékaival játszik,
csillog a két szeme és a pirospozsgás arcán a boldogság látszik.
Szerető szülei mindent megadnak neki, bármit, ami tőlük telik,
féltik, óvják, s ugyanakkor örömében a saját örömüket is lelik.
Fiatal pár lépked összesimulva, s talpuk alatt roppan a friss hó,
szeretik egymást, s mindegy mi történik, nekik most bármi jó.
Szüleiknél voltak vacsorázni, s ajándékkal kedveskedni nekik,
ők ezt nemcsak ünnepekkor, hanem máskor is szívesen teszik.
Öreg nénikék kötögetnek, horgolnak egy nyugdíjas otthonban,
arról beszélgetnek, hogy milyen jó is az, ha valaki otthon van.
Családjuk már szétszéledt és bár igaz, néha látogatóba jönnek,
búcsúzáskor, ölelkezés közben szemükbe szöknek a könnyek.
Ilyenkor is sokan dolgoznak, nem lehetnek a szeretteik mellett.
igazán fájó, s oly szomorú, de számukra a sorstól csak ez tellett.
Az emberek éljenek társas viszonyban, vagy akárcsak egyedül,
nem igazán mérvadó, valamennyien szeretetre vágynak legbelül.
Sokan ebből az ünnepből is csak pénzügyi vetélkedőt csinálnak,
ki-kinek ad többet, szebbet, s nagyobbat, folyton azon vitáznak.
Hiába, zsebük tele pénzzel, a nélkülözést nem tapasztalták soha,
mikor elérték mindazt amit szerettek volna, már indultak is tova.
A valós emberi értékeknek az ilyenek ugyancsak híján vannak,
lelkük üres, gazdagságot mindegy, hogy minek az útján kapnak.
Mások hajléktalanként tengődnek az utcákon, fagyhalálra várva,
biza sokuk, a remény halovány, sápatag fényét meg sosem látja.
Karácsony van. A Hold ezüstös fénye csillog, szikrázik a havon,
amoda a vadkacsák vándorló csapata csúszkál az esti jeges tavon.
A legtöbb embert áthatja ilyenkor az igazi szeretet egymás iránt,
s mind remélik, megtalálják szívük mélyén a jó, a helyes irányt.
